* Fenyves János a napokban kapta vissza a magyar állampolgárságot. Milyen érzések vannak most Önben?
- Nagyon mélyek. Magam is nagyon meghatódtam, amikor tegnap felesküdhettem a Magyar Köztársaságra. Megható volt, mert jogilag még sosem voltam ,,magyar”. 1924-ben a régi Jugoszláviában születtem, s a magyarságunkat mindig teherként kellett viselnünk. Édesapám újságíró volt. Előbb a Bácsmegyei Napló, majd a Napló szerkesztője. Számos támadásnak, lejáratásnak voltunk kitéve. Ekkor elsősorban a magyarságunk, s nem a zsidóságunk miatt. Nem járhattam magyar iskolába - szerb gimnáziumba voltam kénytelen iratkozni, egyetemre pedig Zágrábba jártam. A kulturális múltam ezáltal inkább a tipikus jugoszlávosításhoz köthető. Az, hogy a magyarságomat meg tudtam őrizni, elsősorban annak köszönhetem, hogy a családom igen erős magyarságtudattal rendelkezett. Minden délben - ebéd előtt -, amikor a Magyar Rádióban felhangzott a Himnusz, az egész család felállt az asztalnál. Édesapám, amikor átjutott Kelebiára, és meglátta a magyar zászlót, sírógörcsöt kapott, majd megcsókolta a szabad magyar földet. Az, hogy most jogilag is ,,magyar” lehettem, ez életem alkonyának nagy elégtétele. Most végre oda tartozhatom, ahová mindig is tartozónak vallottam magam.
* Milyen emlékei vannak a korabeli Szabadkáról?
- Ezt a kérdést a gyermekeim is felteszik nekem. Angol nyelven összeállítottam egy monográfiát arról, hogy hogyan láttam én a régi Szabadkát. A múlt képei az emberben mindig megszépülnek. Nekem nagyon meleg emlékképeim vannak szülővárosomról, a kedélyes, vidéki, magyar Szabadkáról a zónapörkölttel, a nagy ivászatokkal, a barátságokkal. Úgy látom, hogy mindez hiányzik a mostani generációkból. Én nagyon hiányolom azt a vidéki magyar kultúrát, ami a harmincas éveket jellemezte.
* Hogyan lehet lélekben feldolgozni hat évtized emigrációját?
- Ennek két aspektusa van. Az egyik a megélhetés kérdése. Itt az emigráció és a lelkiség kérdése teljesen másodrendű. Ha az embert a szülővárosa, a régi Szabadka nem fogadja vissza - akkor nincs sok választás. Amikor a Bácska visszakerült Magyarországhoz, a mi újságunkat, épületünket elvették, aztán a kommunisták elfelejtettek bármit is visszaadni... Megszakadt az a lánc, ami a városhoz kötött volna. Az emigrációban nagy keserűséget éreztem a szüleim elvesztése miatt, s nem volt rá sem időm, sem erőm, hogy egy új kultúrkörbe asszimilálódjak. Az új élethez azonban igen könnyen alkalmazkodtam. Szerencsére Venezuela ma is egy olyan ország, ahol nagyon megbecsülik az emigránsokat. Ott sosem éreztem magam másodrendű polgárnak. Közeli barátom, sőt szomszédom volt az akkori köztársasági elnök - Calderra -, akivel igen sokat jártunk át egymáshoz, s beszélgettünk, vitatkoztunk politikáról, művészetről. A távoli világban is ügyeltem arra, hogy ne szakadjak el a gyökerektől. Amennyire csak tehettem, igyekeztem magyar sajtót, könyveket olvasni. A szerb és a horvát nyelvvel is így vagyok. A feleségem is magyar, dr. Győrffy Imre egykori szociáldemokrata képviselőnek a lánya, vele szintén magyarul beszéltünk otthon. Amikor nyugdíjba vonultam, nem éreztem úgy, hogy eljött az ideje a közéletből való visszavonulásnak. Akkoriban zárták be a caracasi magyar nagykövetséget, s felkértek, hogy vezessem a tiszteletbeli konzulátust. Elfogadtam. A tiszteletbeli konzulátusok költségeit a magyar állam nem fedezi, így az intézmény felállítása és fenntartása a személyes anyagi hozzájárulásommal történt. Egyébként a legelfoglaltabb magyar tiszteletbeli konzul vagyok, ugyanis nyolcezer magyar él Venezuelában, s velük napi kapcsolatot tartok fenn, intézem az ügyes-bajos dolgaikat.
* A magyar politikai elit nem volt kegyes a családjához. Ennek ellenére igen sokat tett az egyetemes magyarságért. Minek tulajdonítható ez a görcsös ragaszkodás az ősökhöz, a szülőföldhöz, Magyarországhoz?
- Nem tudok erre pontos választ adni. Ez a kérdés az emigrációban is sokszor felmerül, s nem tudunk ott sem felelni rá. Az az érzésem, hogy ehhez hozzájárul a családi háttér. Édesapámnak a szellemisége, aki Kosztolányi egyik legjobb barátja volt. Szükségesnek éreztem, hogy a magyar kultúrát megőrizzem. A gyermekeimet, unokáimat is elhozzuk Magyarországra, hogy megismerjék az országot, a jót és a rosszat egyaránt.
* Mennyit tud Dél-Amerika Magyarországról, a magyar kultúráról és a magyar történelemről?
- Engedje meg, hogy egy kérdéssel válaszoljak. Mennyit tud Szabadka Dél-Amerikáról? Mi úgy találjuk, hogy igen kevés kulturális összeköttetés van. Ezen igyekszünk segíteni. Személy szerint elsősorban a magyar oldalt hibáztatom azért, hogy a magyarok keveset tudnak Bogotáról, Venezueláról, sőt egész Latin-Amerikáról. A legnagyobb csatározásaim is e téren vannak a Magyar Külügyminisztériummal: ne felejtsenek el minket, hogy elláthassanak minket megfelelő magyar kiadványokkal, hogy legyen ösztöndíj a magyar diákok számára.
* 1944-ben, a holokauszt megtörténte után a határon túli magyar közösségek zsidó értelmiségük nélkül maradtak. Pótolhatatlan veszteség érte őket ezáltal, amit a mai napig nem sikerült jóvátenni. Az érdekérvényesítő képességünk, a gazdasági erőnk és a szellemi potenciánk csökkent ezáltal. Mint érintett, Ön hogyan látja ezt a kérdést?
- Egyetértek Önnel. Ez egy kényes téma, amit minden rendszer igyekszik eltussolni. Antiszemitizmus minden társadalomban létezik, s nem képesek az emberek logikailag végiggondolni ezt a kérdést, s eljutni a végső, lesújtó következtetésig. Nevezetesen: hogy a zsidóság megszűnésével, eltűnésével mit vesztettek a határon túli magyar közösségek. Anyagilag és szellemi erőforrásban egyaránt. Legyünk őszinték: a kultúra, a magyar kultúra egyik legerősebb őrzője ezeken a területeken éppen a zsidóság volt. Édesapám egész életében a magyar kultúra nagy szószólója és védelmezője volt, vagy apósom, Győrffy Imre, szociáldemokrata országgyűlési képviselő. Szabadkán annak idején szimfonikus zenekar volt, pezsgő kulturális és színházi élet. Aztán a háború után a város lezüllött. A mai napig keresi magát, határvárosként vegetál. Ott van például a világörökség részét képező zsinagóga. Nincs pénz a megmentésére. Magam is beálltam az SOS Zsinagóga tagjai közé. Igyekszem pénzt szerezni a felújítására. Vagy ott van a városháza. Ezeket az épületeket zsidó emberek tervezték, építették.
* A rendszerváltás után a Kárpát-medence magyarsága joggal várta, hogy végre pontot lehet tenni a XX. század sérelmeire. Most, 2006-ban azonban azt látni, hogy két nagy szellemi, politikai áramlatra szakadt a magyar közélet. Mit gondol erről?
- Nem látom a nagy különbségeket. Nem látom a mély képviselőket. Persze, kívülről az ember mindig máshogyan tekint ezekre a dolgokra. Arra vagyok büszke, hogy egy olyan országot képviselek a világban, Magyarországot, melynek a parlamentjébe egyik szélsőséges erő - sem a kommunisták, sem a nácik - sem tud mandátumhoz jutni, számos nyugat-európai országgal ellentétben. És ha ebből indulok ki, ezt tekintem a demokrácia fokmérőjének, Magyarország jóval előrehaladottabb szellemi állapotban van, mint az őt körülvevő államok.
* Szerbiában most készül a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény. Visszaigényli-e az Ön családjától ellopott vagyont?
- Ha bármit is visszakapok, azt jótékonysági célra fogom felhasználni. A város javára fogom fordítani. A tőlünk elrabolt vagyont én annak idején leírtam. Ezt a részét a múltnak eltöröltem.