,,...mert az írói fantázia sem találhat ki különb dolgokat, mint a valóságos élet.' (Krúdy Gyula)
Az eset, melynek többen is tanúi voltunk, Hódmezővásárhelyen esett meg, de bárhol megtörténhetett volna, hiszen az élet többé-kevésbé hasonló dolgokat szokott produkálni. Ez így igaz, bár be kell vallanom, hogy eddig nem hittem, el se tudtam képzelni, hogy Magyarországon is van olyan korlátolt, buta ember, mint a bérces Balkánon. Most meggyőződhettem, hogy a butaság mindenütt jelen van, semmiféle különbség nincs a népek között. Vannak okosok, vannak, akik annak képzelik magukat, vannak intelligensek, közepesen képzettek és vannak végtelenül ostobák. A különbség csak annyi, hogy egyik helyen ebből, a másik helyen abból van több egy adott időben. A debilisek számát mindenki igyekszik eltitkolni, letagadni, a kimagasló tehetségeket megduplázzák... No de hagyjuk az elmélkedést, nézzük inkább a valós helyzetet, a számomra feledhetetlen ,,élmény'-t.
Hódmezővásárhelyen, ahol már több mint tíz éve otthonosan mozgok - hiszen majd minden évben két-három alkalommal jelenésem van, 2005. március 15-étől pedig a város tiszteletbeli polgára lettem -, történt meg a következő eset. Valamivel tíz óra után betértem a központban lévő Sas gyógyszertárba, hogy a szomszédom részére megvegyem azt a speciális krémet, amelyet nálunk nem lehet beszerezni. A vény nélkül kapható gyógyszerekért hárman várakoztak a patikusnőre, aki türelmesen magyarázta a soron lévő anyukának a kért gyógyszer hatását. Látva, hogy egyhamar nem kerülök sorra, lassan szemügyre vettem ezt a tágas, kitűnően felszerelt gyógyszertárt. Amikor beléptem az épületbe, feltűnt, hogy a bejárattól balra, mindjárt az ajtó mellett egy molett nő áll a mérlegen. Az első gondolatom az volt, hogy ezek a dagadt hölgyek sehol sem tudnak kibékülni a súlyukkal, ezért, ha valahol egy mérleget látnak, azonnal ráállnak. Lám, ez a nő sem kivétel, morfondíroztam magamban. Mivel a sor egy tapodtat sem mozdult, így visszaléptem a mérleg irányába, mert a gép folyamatosan ezt ismételgette: ,,Vegye le a karóráját, és tegye be a kezét a vérnyomásmérő szalagba...!
Közelebb somfordáltam, hogy szemügyre vegyem ezt a mindentudó gépet. Kíváncsi voltam, hogyan is néz ki egy olyan automata mérleg, amely nemcsak a súlyomat, hanem a vérnyomásomat is méri, s ha kell, talán még fényképet is készít rólam. Ahogy közeledek, a gép már harmadszor ismételgeti, hogy vegye le a karóráját és tegye be a kezét a vérnyomásmérő szalagba... Az asszony csak áll, a kezei csípőmagasságban egy kis bemélyedésben, mire a gép újra megszólal. Közelebb lépek, és látom a vérnyomást mérő széles szalagot, és látom, hogy a nő nem mozdul, ezért jó bácskai szokás szerint hangosan, hogy mindenki meghallja, megkérdeztem: miért nem teszi már be a kezét a szalagba!? Mire vár? Hát nem hallja, mit mond a gép!? A nő ekkor felém fordította fejét, és kétségbeesett, síró, könyörgő hangon ezt mondta:
- Hallom én is, hogy mit mond, de hogyan tegyem be a kezem, mikor nekem nincs is karórám, így nem tudom levenni!
A sorban állók sem számítottak ilyen fordulatra, mert mindegyikük hangosan felnevetett. Szegény, szerencsétlen asszony lelépett a mérlegről, és nagy sebesen elhagyta a Sas gyógyszertárt.