Gyermekkorom szép utcája, a Macska Kukorica, kihalt és csendes. Az esti félhomályban valahol távol csak az öreg cigány hegedűjátéka töri meg a rendet. Hideg van, ember sehol, a villamos sem jár már évtizedek óta, nem kanyarodik el csilingelve a Szent István térre. Hallgatnak a házak, az ősi platánfák. Mindent belep a frissen esett fehér hó. Év vége van, s Jégkirálynő újra bekopogott, elhozta a telet, csúszóssá teszi újra és újra a járdát.
Szeretek ilyenkor sétálni az elhagyatott utcán, gyermekkorom szép utcájában - a Macska Kukoricán, az egykori Deák utcában -, amikor minden kihalt és csendes az éjféli félhomályban. Valami vibrál a levegőben, sosem tudom, hogy mi, de ismerős az érzés, hiszen megtapasztaltam már ezerszer. Talán a csodavárás érzése, amikor végigfut az ember agyán a történelem egy emlékkockája, darabkája, események, melyek megtörténtek, de ő jelen sem volt azokon, mert még meg sem született. S ilyenkor látom, s szinte hallom, ahogyan az öreg fiáker szépen csendesen elmegy mellettem, s a lovak nyugodtan húzzák a terhet. Akár az örök slágerben: ,,Éjjel az omnibusz tetején...' De most hallgat a kocsis és hallgat az utas. Némán merednek előre az esti csendben, semmi sem töri meg a rendet.
Aztán rájövök, hogy most nincsen sem omnibusz, sem fiáker, nincsen villamos sem, csak csend van és nyugalom van, a vén cigány is pusztán a képzelet szüleménye, mert mégiscsak színesebbé teszi az esti képet, amit csupán a kandeláberek sárgás színe és a kirakatok szemet zavaró neonfénye tör meg.
Éjfél van, az utcán sehol senki, mindenki otthon, várja a csodát, a szeretet ünnepén. Sokszor fájó az ünnep - a szeretet ünnepe -, mert bár együtt a család, legtöbbször csak gondolatban, lélekben, mert nincs kihez menni, a holtak pedig nem beszélnek, némán merednek a csendbe. Hallgatnak most a Messiások és a Hamis Krisztusok, visszahúzódnak ők is, nincs most miről beszélni. S hallgatnak a házak is. A szobák mélye, ahol emberek sokasága sír. Az egyedülléttől, a szeretet hiányától, a magánytól, az elmúlástól. Néma és kihalt most a Varázsló kertje. Nincs, ki oda betérjen.
Régi emlékek jönnek elő, ahogy sétálok az utcán, gyermekkorom szép utcájában, mely üres és hallgatag. Különös ez a karácsony, talán Márai angyala őrködik a tájon. Talán Isten bohóca, Néri Szent Fülöp járja álruhában az utcámat? Aztán, hirtelen újra hegedűszó töri meg a csendet, s már tudom, igen, látom, hogy nem, nem álom, nem képzelet, látom a gyönyörű szép mór lányt, a komédiásokat és a varázslót, látom a hálóingben botladozó kisfiút az erkélyen, ahogyan nagy, kék szemével rácsodálkozik a térre. Tudom és érzem, hogy ez a látomás, mely évente egyszer eljön, magával ragad, legyek bárhol széles e nagy világon, mind-mind gyermekkorom szép utcájának része. Az öreg cigány is, a hosszú, fehér szakállú koldus is, ahogyan törökülésben ül, s figyeli a képet, az esti, téli sötétségben. Az esti sötétségben, a fehér leheletben állnak most ők strázsát, s a jövőt is vigyázzák. S újra itt van, valóban, Szent Fülöp, ahogyan pulykát vezet, gyermekkorom szép utcájában, a Macska Kukoricán, s már hallom, igen, hallom a Szentestén, Krisztus születésének pillanatában: State buoni, se potete. Igen: legyetek jók, ha tudtok. A többi nem számít...