Egyik nap, mint a másik. Azonos. A változatlan egyhangúság, vagy ha kölcsönvett szóval jobban tetszik, monotónia szirupszerű töménységével átitatott egyhuszonnégy órák egymásutánja. Mi több, egy olyan miliőben, amelyről már Pilinszkynek is volt egy húsba vágó észrevétele annak idején. Mondván: „Információs áradatban élünk, mindenki beszél, és senki sem hallgatja meg a másikat.” Noha egyre nagyobb a kísértés, nem szeretnék e helyt agyonrágott lózungokat pufogtatni. Kiváltképp most, midőn újra alkalmam adódik szabad szárnyalást adnom a zsigereimből feltörő gondolatoknak. Ujjongó örömmel elegy féltő aggodalommal, melyről Paracelsus doktor ma is csak ennyit mondana: Sola dosis facit venenum. Magyarán: mindent lehetséges, viszont mértékkel!
Jobban belegondolva, szép emlékű édesapám sem okított másképpen. Csupán a költőket meg a tájidegen nyelveken leírt szavakat mellőzte. Akárcsak az ordítást és a tettlegességet. Mondván, ott, ahol szép szóból nem ért az ember, minden egyéb is meddő haszontalanság lenne. Lelkemre kötve a többi közt azt is, hogy két ember, vagyis azok egymással konfrontálódó igazsága között csak az egyenes és őszinte szavak tudnak járható pallót ácsolni.
Ahogy korosodom, illetve hullajtom el egyik fogamat a másik után (ebben a kérdésben megint mások a sárguló keresztlevelüket szokták negédesen felemlegetni!), úgy törnek felszínre belőlem, egyre gyakrabban, ezek az ősi atyai intelmek. Amelyekből akár füveskönyv is összeállhatott volna.
Apropó Poa pratensis, Lolium perenne, Trifolium repens… és a velük vad közösségben élő társaik. Azok a bizonyos lágy szárú, fotoszintézist végző növénykék. Nálunk, mármint odahaza, továbbra is vágják/kaszálják (pontosabban: trimmerezik) őket. Ország s világ előtt bizonyítva, hogy faluhelyen is — már ahol még laknak és élnek — egyre inkább a gyepesítés a módi. Mert egyébként haszonállatból már egy rakat ideje jelentős zuhanási tendenciát mutat a lokális felhozatal. Semmi új a nap alatt.
Vágjuk tehát vagy inkább nyírjuk? Mármint a füvet. Helyénvaló kérdés. A válasz, olykor, annál bonyolultabb. Lehet. „Nől, mint a bolond. Tegnap vágtam le indulás előtt” — jőve kapásból válaszom. Majd a hirtelen ráeszmélés. Atyaúristen, újból gyorsabban járt a nyelvem, mint az eszem! Szerencsémre, az illetékeseknek kora reggel is van humorérzékük. Elnevették magukat, biccentettek, és ment az élet tovább. A maga szokásos medrében. Csendesen. Tempósan. Majd szép lassan, csekélyke szusszanásnyi idő után, ismét futószalagon.
