Mint mondta, jóleső érzés számára, hogy a munkáját Magyarországon és Vajdaságban egyaránt megbecsülték. 2006-ban a levéltárosoknak járó  legrangosabb magyarországi elismerést, a Pauker Gyula-díjat, 2011-ben a közszolgálati dolgozók legmagasabb kitüntetését, a Széchényi Ferenc-díjat érdemelte ki, 2012-ben a Csongrádi Levéltár Oltvai Ferenc-díjjal jutalmazta. Itthon a Vajdasági Levéltári Dolgozók Egyesületétől Dr. Dimitrije Kirilović-díjat vehetett át. Pedig nem is levéltáros akart lenni!

— December végén lenne harminckét éve, hogy a zentai Történelmi Levéltár igazgatója vagyok, pedig ez nálam kényszerpályának indult — kezdte a visszatekintést Fodor István. — Az újvidéki egyetemen földrajztanári oklevelet szereztem. Dolgoztam Oromon, majd a zentai középiskolában folytattam a pályámat tanárként és igazgatóként. A sors, a jóisten meg a párt azonban úgy rendezte, hogy távoznom kellett a tanügyből. Felkínálták az igazgatói állást a levéltárban, én pedig elfogadtam. Kezdetben folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tudnék innen minél előbb elmenni, aztán amikor láttam, hogy van itt tennivaló bőven, belenyugodtam a helyzetbe, és nekifogtam a munkának. A kezdeti lendület sikerrel járt, berendezést, felszerelést vásároltunk, számbelileg is gyarapodtunk. Mivel az iratmennyiség rohamosan nőtt, hamarosan nem volt elegendő helyünk, épület kellett a raktárnak. Ez a feladat kedvemre való volt, mert műszaki érdeklődésű ember is vagyok. Repülőmodelleztem, rádióztam, fényképeztem, tizenhat éves koromban már háromfázisú áramot vezettem, sőt még manapság is csinálom, és nem csapott agyon az áram. Mindezek tükrében a világ csodája, hogy én itt vagyok a levéltárban. Mondhatnám azt is, hála Istennek, hogy olyan sokat kellett építeni, mert így ebben a munkakörben is megtaláltam magamat. Nyolcévi küzdelem után kaptuk el az Ady Endre utca 1. alatti magtárat, melyet szépen rendbe tettünk. Egyébként olyan állapotban volt, hogy Hitchcock nyugodtan forgathatott volna benne rémfilmeket. Miután kinőttük, következett a harc a zentai bútorgyár egyemeletes épületéért. Azt is renováltuk, de még hat hónap, és ismét nem lesz helyünk az írott anyag átvételére. Csak egy adattal szemléltetném a harminc évvel ezelőtti és a mostani helyzetet: akkor a levéltárnak 550 négyzetméter munka- és raktárfelülete volt, most mintegy 2500 négyzetméter. Újra lenne egy óriási kihívás, a levéltár ugyanis elkapta a volt kaszárnya egyik épületét, mely 4000 négyzetméteres, illetve a hasznos felülete egy kicsivel kevesebb. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet birtokolná a kisebb részét, mi a nagyobbat, de ezt a munkát már nem én fejezem be. Az építési engedélyek beszerzésének utolsó fázisában vagyunk, éppen a műemlékvédőkkel küszködünk. Mivel ezt az objektumot, mely a két világháború között létesült, műemlékké nyilvánították, meg kellene hagyni az óriási ablakokat, ami nekünk nem felel meg. Főleg tartományi eszközökre számítunk, valamint Zenta község is hozzáteszi a maga részét, illetve reméljük, hogy a szomszédos községek, Ada és Magyarkanizsa is hozzájárulnak az anyagiak fedezéséhez.

* Az Oltvai Ferenc-díj átadásakor a kollégák a vajdasági levéltárosok nagykövetének nevezték önt.

— Ha jobban belegondolok, nem is levéltáros lettem, hanem menedzser, és ennek a tevékenységnek az építkezés volt az egyik ága. A másik viszont a levéltári diplomácia. Ez talán abból adódik, hogy az emberek elfogadják a közvetlen stílusomat, rengeteg ismerősöm, barátom van szerte Közép-Európában. A bolond, balkáni háborús világ után a magyar levéltárosok Veszprémben tartottak egy kongresszust. Ezen megjelentek a boszniai, a horvátországi, valamint a szerb kollégák, de szinte nem is vettek tudomást egymásról. Én kezdeményeztem, hogy üljünk egy asztalhoz, és úgy tűnik, jó pillanatban, mert elkezdtek beszélgetni. Ezután a Magyar és a Vajdasági Levéltárosok Egyesülete együttműködési szerződést kötött. Kétévnyi munkámba került, mire a szerbiai levéltárosok aláírták a megállapodást a magyar kollégáikkal, és ez láncreakciót indított el már az utódállamokban is. 

* Ez volt az építkezés és a szervezés, most következzen néhány mondat a levéltárosi tevékenységéről, mely szintén nem elvetendő.

— Húsz-harminc szakmai dolgozatot és előadást tudhatok magam mögött, ami nem túl sok, de Budapest Főváros Levéltára elindított egy sorozatot a Kárpát-medence magyar vonatkozású levéltári forrásairól, és ennek egyik kötete Vajdaságról, pontosabban az 1918 előtt keletkezett írott anyagról szól, felöleli az összes vajdasági levéltárat. Ez többéves munka volt, melyet egyedül képtelen lettem volna elvégezni. Apró Erzsébet egykori szabadkai, később kecskeméti levéltárosnak köszönhetően készült el ez a kiadvány. Lefordítottunk egy, a levéltárosok képzésével foglalkozó magyar szakkönyvet szerb nyelvre, és készítettünk hozzá egy szakszótárt is. Ezen felbuzdulva a vajdasági egyesületünk ötnyelvű, terminológiai levéltári szakszótárt adott ki. 

Bácska, Bánát és Baranya katonai közigazgatásáról összeállítottam egy fondjegyzéket, mely már valójában a következő témához, a Szerb—Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság munkájához kapcsolódik. A bizottságnak nemcsak tagja lettem, hanem felkértek a vajdasági csoport munkájának koordinálására is. Amit hetven év után fel lehetett tárni a levéltári anyagból, annak lassan a végére járunk. Mi most körülbelül hétezer magyar áldozatot találtunk, de még hiányzik az újvidéki és a zombori lista. Ha ezek is meglesznek, akkor tízezer áldozatot azonosítunk, a statisztikai módszerek alkalmazásával pedig tizenöt-tizenhatezer lesz a végeredmény.   

* Azt mondta, a kaszárnya épülete nagy kihívás, és az 1944/45. évi partizánatrocitások kutatása sem fejeződött még be. Miért megy el mégis nyugdíjba éppen az igazgatói mandátuma felén?

— Valóban maradhattam volna, és kértek is, hogy töltsem ki a mandátumomat, de én másként döntöttem. A kaszárnya átépítése el fog tartani három évig, nem akarok 68 éves koromban a kivitelezővel vitatkozni. Saját, jól felfogott érdekemben hagyom ezt másra, én pedig most már szeretnék egy kicsit élni. Mindig maximalista voltam, mindenben szívvel-lélekkel vettem részt. Kitűztem magamnak a célt, és napokra, hetekre, hónapokra lebontottam a tennivalókat. Fontos volt számomra, hogy minden napom be legyen fejezve, hogy elvégezzem az aznapi tételt. Visszakanyarodva a kényszerpályához, a tanügyben vajon mit csináltam volna még a tanítás mellett? Tankönyvíró lettem volna?

* De hiszen így is írt, vagy pontosabban fordított tankönyveket.

— Mivel „muszájból” jöttem el, óriási dac és makacsság volt bennem, nem akartam elszakadni az iskolától és a diákoktól. Elkezdtem földrajzkönyveket fordítani, immár mintegy negyven tankönyv van mögöttem, ez volt az éjszakai munkám. Aztán huszonöt év után ismét iskolanaplót fogtam a kezembe, néhány évig tanítottam a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. Rengeteget készültem, bizonyos dolgokat újra kellett tanulnom, de nagyon élveztem azt a heti két órát.

* Milyen tervei vannak a nyugdíjas életre?

— Valaki azért felülről is irányítja a sorsomat, mert amint idekerültem a levéltárba, megszületett a fiunk, és elvonta a figyelmemet a saját nyomoromról. Most meg itt van az alig kétéves Sára unokám, egy gyönyörű, csacsogó virágszál, én pedig szívvel-lélekkel nagyapa leszek, ami szintén nagyon szép hivatás. Mivel Felsőhegyről még nem készült gyűjteményes kötet, arra gondoltam, kellene írni a faluról egy történelmi-földrajzi olvasókönyvet. Ezt értelmesebbnek tartanám, mint a monográfiát, mert az ifjúság neveléséhez kapcsolódik, és ezzel ismét ötvözhetném a tanárt és a levéltárost. Az említett Kárpát-medence levéltári forrásainak is meg kellene írni a folytatását az 1941 és 1944 közötti időszak fondjairól, amire a fővárosi levéltárból is unszolnak. Szóval: egy kis írás, a külföldi kollégák útbaigazítása, szakmai segítségnyújtás és főként nagyapázás — ez vár rám.