Aztán nővéreim egyike a fejébe vette, hogy családfát készít. Derült égből villámcsapás! Apám örök szótlanságot fogadott, anyám nem akarta feltépni a régi sebeket, így hát testvérem a rokonoknál kezdett kutakodni. A Magyarországra szakadt apai nagynénémnél, aki — a Kádár-rendszer megszigorításai ellenére is — hébe-hóba azért mégis „hazalátogatott”, hogy fenntartsa a kapcsolatot a Jugoszláviának nevezett országban rekedt nővérével és öccsével. A húsvéti ünnepi asztal mellett említették fel először „a” Babos nagymamát — apám édesanyját, aki amolyan fekete báránynak, a családját megtagadó istenverte „fattyúnak” számított. Ujjongva emeltem fel a fejem a tányér fölül: „Van élő, igazi nagymamám?!” Merthogy ötödik gyerekként nekem már csak egy másodnagymama, azaz mostoha jutott (valódi felmenőim addigra elhaltak), s bár jóhiszemű asszony volt, nem tudtunk lélekben közel férkőzni egymáshoz. Ő a filkót, a fröccsöt meg a vaskos tréfákat szerette, én meg narancsra, csokira, zsebpénzre, cirógatásra áhítoztam.

Szóval a fátyol fellebbent a családi titokról. A Babos nagymama a trianoni békeszerződés hírére, még mielőtt a határokat véglegesen lezárták volna, egy éjszaka suttyomban megszökött. Elhagyta nagybirtokos, tehetős nagyapámat és három gyermekét. Magyarországon telepedett le, s ott alapított új családot. Hogy a régi átkozta-e ki, vagy ő égetett-e fel maga mögött minden hidat — ez már sohasem derült ki. Meghalt. Élve eltemettük... Most már tudom, hogy neki sem lehetett könnyű. Hazátlanul, vagyontalanul új gyökeret ereszteni. És nem volt könnyű nagyapámnak és nagynénémnek és apámnak se megemésztenie a trianoni árvaságot. A néha-néha felsejlő fantomfájdalmukat igazából csak most, miután én is átéltem Jugoszlávia szétesését s ennek tragikus kivetülését családomra, tudom tiszta szívemből, mélyen megérteni.