- A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét általában szociális, társadalmi, oktató-nevelői és közéleti munkát folytató személyeknek szokták odaítélni. Én úgy gondolom, hogy elsősorban az Oktatási Minisztérium és a Határon Túli Magyarok Főosztálya részéről érkezett az indítvány. A rendszerváltás óta, vagyis tizenhét éve kapcsolatban állunk a Magyar Oktatási Minisztériummal, a Határon Túli Magyarok Főosztályával. Felfigyeltek ránk, hiszen a miénk az egyedüli katolikus iskola a Délvidéken. Tehát már hosszú idő óta tart ez a kapcsolat, olyan értelemben, hogy állandóan kopogok, kérek, könyörgök. Azt kell mondanom, hogy igenis támogatnak. Apró lépésekben, de elejétől kezdve. Ezek a lépések nekünk nagyon sokat jelentettek. Különösen addig, amíg a Szerb Köztársaságban ez az intézmény és iskola nem volt akkreditálva. Az elismerés óta Szerbiától résztámogatásban részesül, de még ez is nagyon kevés a többi iskola támogatottságához képest. A belgrádi nagykövetséggel, majd pedig a szabadkai főkonzulátussal is kapcsolatban vagyunk. Nagyon jó viszonyt ápolunk ezzel a két intézménnyel is. Erre a munkára, az iskolánk érdekében kiépített kapcsolatra felfigyelt Nagy Ferenc főkonzul úr, s ő terjesztett elő erre a díjra - mondja Miocs József rektor.
* Hogyan fogadta az elismerést? Nem tartott attól, hogy amint a március 15-ei kitüntetettekének, ennek sem lesz kedvező visszhangja a közéletben?
- Mind a négyen nagyon meglepődtünk, meghatódtunk, amikor értesültünk a kitüntetésünkről. A főkonzul úr megmagyarázta, kitől kapjuk, és megmutatta az okmányt. Akkor láttuk, hogy a köztársasági elnök, Sólyom László aláírásával van ellátva. Megnyugvással vettük tudomásul.
Tehát a köztársasági elnöktől kaptuk, hangsúlyozottan azért, mert a szülőföldünkön maradtunk és az itteni magyarság érdekében fáradozunk. Ez a díj a Paulinumnak mint intézménynek az elismerése is egyben.
Ez a mi otthonunk, ez a mi hazánk. Nekünk itt kell élnünk s itt kell halnunk.
* Az indoklásban az szerepelt, hogy az ifjúság neveléséért is kapta az Érdemkeresztet...
- A minap olvastam egy cikket, mely elgondolkodtatott. Úgy veszem észre, hogy esztendőről esztendőre gyöngébb és gyengébb generáció jön az iskolánkba, de más iskolákba is. A diákok akarnak is meg nem is. Nagyon nagyfokú a lazítás, könnyen és gyorsan, fáradság nélkül szeretnének elsajátítani mindent. Kevés az olyan törekvő diák, mint amilyenek a tíz- vagy húsz-egynéhány évvel ezelőtti nemzedék tagjai között voltak. Ez manapság általános jelenség. Az biztos, hogy nehéz tanulni, de érdemes. Ha egy osztályból csak páran kerülnek is ki olyanok, akik valami igazán nagyon szépet, érdemlegeset érnek el az életben, akkor már megérte a fáradságot.
* Dr. Pénzes János megyés püspök előbb XVI. Benedek pápának, majd a Vatikáni Rádiónak is elmondta, hogy a nagyszámú kispap a Paulinumnak köszönhető, hiszen a szabadkai egyházmegye lelkipásztorainak nagy hányada onnan került ki. Volt időszak, amikor hol külső, hol pedig belső tényezők miatt vált kétségessé az intézmény működése. Most milyen az anyagi-gazdasági helyzete?
- Nagyon nehéz idők voltak, s azokat át kellett vészelni. Ha még egyszer megismétlődne a kilencvenes évek elejének időszaka, úgy gondolom, nem tudnánk túlélni. Elsősorban támadásoknak voltunk kitéve. Amint elkövették a szomszédságunkban levő székesegyház elleni robbantásos támadást, a mi épületünket is egyre-másra érték az atrocitások falfirkák, ablakbetörések formájában. Két-három évig mindennapi bizonytalanságban éltünk. Az volt a legnehezebb időszak. Magam sem tudom, hogy hogyan is éltük túl. Azt mondom, hogy a Jóisten gondviselése, törődése által. Anyagilag is súlyos gondjaink voltak, de mindig találtunk támogatókat: magánszemélyeket és alapítványokat egyaránt. A legnehezebb évek túlélésében a Magyar és a Horvát Köztársaság, valamint a Nemzetközi Caritas segített nekünk. Négy évvel ezelőtt akkreditált bennünket a szerb állam is, azóta részfinanszírozásban részesülünk.
Az intézményünk visszakapta a becsületét, amely a II. világháború előtt megillette.
* Évtizedekre visszatekintve azt látjuk, hogy csökkent a Paulinum hallgatóinak a száma. Ön szerint 10-20 év múlva a szülők, a plébánosok részéről igény lesz-e az intézményre?
- A diákok létszáma mindenütt változó, azt sok tényező alakítja. Az egypártrendszerben a papi gimnázium és a hasonló intézmények csak papnevelésre, szerzetesek, illetve szerzetesnők részére létezhettek. Azokban az időkben népesebbek voltak a családok, és vallásosabbak voltak az emberek. Nyilván ez is hozzájárult a diákok nagyobb számarányához. A papnevelde iránti érdeklődés a rendszerváltás előtt már megcsappant, de azóta meg vagyunk elégedve a jelentkezők számával. Másrészt az I. Paulinum épületét - a gimnáziumi részt - nem kaptuk vissza. Mi a szeminárumban vagyunk. Itt nincsenek tantermek, csak tanulótermek. Ez a négy tanulóterem szolgál délelőttönként tanteremnek is. Egy terembe húsz diáknál több nem fér el. Tehát mi csupán ennyi gyereket tudunk felvenni egy osztályba. A papi gimnázium filozófiára, teológiára, klasszikus nyelvekre és történelemre készíti fel diákjait, akikből majdan plébániai munkatársak, kisegítők (hitoktató, kántor) is lehetnek. A kívánatos mértéken felüli létszám ,,túlprodukálás”-t jelentene, következésképp a végzősök közül sokan nem tudnának elhelyezkedni.
* A Magyar Köztársaságtól kapta a kitüntetést. Sokan azt nehezményezik, hogy a Paulinumban elsősorban horvát nyelven folyik az oktatás. Ön szerint mi lehet a megoldás, és mikor jő el a változás?
- A Paulinum ősszel kezdi a 45. évfolyamát. Amikor az intézményt megnyitották, az akkori jugoszláv állam kikötötte: csakis az állam nyelvén folyhat benne a tanítás. A két tannyelvű oktatást a rendszerváltás után vezettük be. A tanári kar mind a horvát, mind a magyar nyelvet beszéli, a nevelőkkel együtt. A magyar papság kívánságára az idén különválasztottuk a magyar és a horvát tagozatokat. A magyar első osztályosok most csak magyarul tanulnak, magyar tankönyvekből. Ez jó megoldásnak tetszik. A legelégedettebbek akkor leszünk, ha visszakapjuk a Paulinum I. épületét, amely nyílt gimnázium lenne fiúk és lányok részére egyaránt.