home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Előttünk a csoda
Gyurkovics Virág
2013.01.16.
LXVIII. évf. 3. szám
Előttünk a csoda

Keszég Lászlót eddigi pályafutásáról, legújabb rendezéséről, valamint arról kérdeztük, hogyan látja a jelenkor színházát.

Egy száz százalékig kortárs darabnak, a Vojáger című előadásnak az ősbemutatóját tartották meg január 11-én a Kosztolányi Dezső Színházban.
Rendezője Keszég László 1970-ben született Szabadkán. 1989-ben Urbán Andrással közösen megalapította az Aiowa Színházat. ’91 és ’97 között a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és színházrendező szakán végzett. A PONT Műhely művészeti vezetője, különböző színművészeti egyetemek időszakos oktatója. 2010 óta szabadúszó rendező. 2012-től a Miskolci Színház művészeti tanácsának a tagja.
Keszég Lászlót eddigi pályafutásáról, legújabb rendezéséről, valamint arról kérdeztük, hogyan látja a jelenkor színházát.

* Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy benneteket, akik a nyolcvanas évek végén színházzal foglalkoztatok, megfertőzött a színházi közeg. Milyen volt ennek a fertőzésnek a lefolyása, változott-e a színházhoz való hozzáállásod?
— Ez a fertőzés teljes mértékben kifejlődött, elborította az agyamat. A színházhoz való hozzáállásom persze hogy változott, ért és gazdagodott, de az alapeszme, hogy számomra a színház a szabadság intézménye, az nem változott. Épp a legjobb időpontban érintett meg engem az a ’85-ös, ’86-os, ’87-es nagy szabadkai színház, melyben rengeteg ember mozgott, sokféleképpen készültek színházi előadások: tóban, parkban — tehát különleges helyszínekre adaptált darabok, ugyanakkor hagyományos színházi körülmények között előadott szövegek is voltak. Ebből kaptam kultúrsokkot, ami aztán abszolút megfertőzött. Ezt az élményt utána megfelelő intellektuális csatornákba sikerült beállítanunk a budapesti színművészeti egyetemen.

* Pályafutásod kezdetén nagy visszhangot keltő előadásaid voltak, és amint mondtad, fiatalként neked jutott az a szerep, hogy feszegesd a határokat. Szerinted ez így működik? Ezen át kell esni, aztán ki kell nőni?
— Nem, nekem akkor szerencsém volt, hogy a kaposvári színház rendezői gárdája nekem kínálta fel ezt a lehetőséget. Akárcsak a miskolci, a kaposvári is egy nagy rétegnek játszó népszínház, melynek a repertoárjába a gyerekelőadásoktól kezdve a komoly prózai, kulturális vagy akár kulturális határokat feszegető előadásokig mindennek bele kell férnie. Küzdeni kell a közönségért, mert hihetetlenül nagy a tévé elszippantó hatása. Ellustultak az emberek, nehéz nekik megemelni a feneküket, és eljönni valami igazi kedvéért, nehéz megértetni velük, hogy itt a szemük előtt élő emberek előadásában születik meg a csoda — akár verselőadás, akár egy olyan komédia formájában, mint a Vojáger. Ott az évad öt nagy színpadi bemutatójából volt legalább egy, amely esetleg kiverhette a biztosítékot, és olyan egészséges volt a hangulat a városban, hogy ezt a közönség is elfogadta. Csapkodták ugyan a székeket, ettől függetlenül nem csináltak ebből erkölcsi kérdést, mert tudták, hogy a színház a kultúránk helyszíne és szerves része.

* Vojáger, vagyis utazás a legújabb rendezésed címe. Miről szól az előadás?
— A Voyager egy amerikai űrszonda, melyet 1977-ben csináltak. Vinnai András, a darab írója is ebben az évben született. Érdekes, mennyire összefügg a magánélete azzal, ami a színpadi műben megjelenik: a szomszédjában van egy dzsungelszerű kert, melyben egy titokzatos néni ugyanúgy is él. Vinnai számára is nagyon fontos a csíra, a kiindulópont, ahogyan számomra és Urbán András számára is — valószínűleg ezért értjük meg egymást. Tehát a Pál nevű főszereplő is ehhez a Voyagerhez hasonlítja magát, de a titokzatos szomszédasszony, Babi néni — akiről kiderül, hogy egy istennő — nem jól ejti ki az angol Voyager szót, így lesz belőle Vojáger.

* Köztudomású, hogy Vinnai András, aki a darabot kimondottan a KDSZ társulatának írta, színpadi műveiben előszeretettel alkalmaz sci-fi-elemeket. Ennek a darabnak miben nyilvánul meg a tudományos fantasztikuma?
— Ez túlmutat a sci-fin, ez lényegében maga a popkultúra, amint azt Andy Warhol értelmezte, nincs olyan elem, amit be ne hozna. A munkamódszere fantasztikus, úgy dobálja az ötleteket, mint egy absztrakt expresszionista festőművész a festékpamacsokat. A sci-fi-elemeken, a filmekből ismert kulturális toposzokon és a popszámokon kívül elhangzanak jól ismert baromságok és filozófiai kijelentések is, mégpedig olyan kontextusban, hogy a legnagyobb butaságnak hangzanak — tehát az ellentmondások egységével is foglalkozik. Technikailag nehéz megcsinálni, de ha összejön, akkor olyan kristálytiszta a logikája, hogy abszolút felismerhető benne egy fősodor.

* Ugyancsak Vinnai sajátossága, hogy a neveket, helyszíneket inkább nemzetköziként, semmint egy-egy régióhoz köthetően használja. Hogy fest ez a jelenlegi darabban? Helyspecifikus vagy inkább univerzális tartalma lesz?
— A mindentől való félelem a magyar ember fóbiája is, tehát végül is univerzális. A parázás okán — hogy mindentől félek, megijedek, a problémamegoldó képességem a nullára csökkent, mert mindent a számba rágnak — válik globálissá ez a darab, de teljes mértékben ismerősek az archetípusok, azok a figurák, akiknek problémájuk van egymással a Vojágerben. Ha megerőltetem magam, és nem utasítom el ezt a típusú verbális, őrült humort, mely a darabot áthatja, és odafigyelek, akkor igenis magamra ismerhetek. Ugyanazok a problémái egy szabadkai, egy miskolci vagy egy smederevói embernek is.

* Munkáidban szívesen alkalmazol kortárs zenét. Ezét a darabét Zságer-Varga Ákos, vagy ahogyan a közönség ismeri, a Žagar zenekar basszusgitárosa szerezte. Hogyan követi az előadást a zenei háttér?
— A zene fontos helyet foglal el az életemben, a legeslegtisztább kifejezési formának tartom. Ebben az előadásban kristálytiszta alkalmazott zenét használunk, mely abszolút követi a dramaturgiát. Három zeneszerzővel szoktam dolgozni, és fenntartom magamnak annak jogát, hogy azt a zeneszerzőt kérjem fel együttműködésre, akinek a zenei világa szerintem kapcsolódik az adott darabhoz. Úgy vélem, hogy Ákos személyével, aki egy híres rockzenész, mind a magam, mind a színházkultúra számára kincset fedeztem fel. Nem csoda, hogy annyira szereti, és olyan mélyen érti a színházat, hiszen a kaposváriban nőtt fel, ő is ott lett ember, mint én. Tehát az ő zenéje nem csupán kísérőzene, hanem annál több, egyértelműen szerves része a darabnak. Minden lélektani váltást vagy annak az elkenését zenével jelezzük. Ákos popzenész, egy multiinstrumentalista és számítógépes guru, tehát egy egyszemélyes intézmény, aki hozza a laptopját, a szintijét, meg egy pár külső winchestert, és nagyjából itt van minden hang, ami létezik a világban.

* Mi a helyzet a díszlettel? Minimalista, minden elemet alaposan kihasználó, vagy úgymond „pazarló” rendező vagy?
— Szerintem pazarlás nincs. Erdély Miklós mondta, hogy az építészet lényege a nagy, üres, kihasználatlan terekben rejlik. E szerint az elv szerint ökonomikus vagyok, nem szórom a pénzt, de a hatás kedvéért kell a díszlet. A darabban Marija Kalabić díszlettervezővel és Marina Sremac jelmeztervezővel dolgozom. Abszolút profik, pontosan figyelembe veszik annak lehetőségét, hogy itt mi készülhet el, és abból főzünk, amink van. A döntés az volt, hogy minden műanyag legyen, egy műanyag mesevilág, ehhez kapcsolódik ez a kicsit alter popba hajló zene, mely remélhetőleg csavar rajta egyet. Toposzokat veszünk alapul, csak más nyelvvel használjuk.  

* Szerinted mit jelent ma színházi nyelven az, hogy kortárs?
— A kortárs színház egyértelműen az adott pillanattal foglalkozik. Ha azt mondom, kortárs színész, akkor olyan színészre gondolok, aki tisztában van azzal, hogy a kultúra és a világ sodrásához mérten most a nagybetűs élet mely pillanatát éljük, és semmit nem rajzol köré. Nagyon pontosan, saját magából kifogalmaz egyszerű, látszólag száraz mondatokat, tehát először is az értelmet közli. A nem kortárs színjátszás körbefogalmaz, idealizál, szépeleg. Ez a megállapítás a színészi munkára vonatkozik, de a színház többi elemére is. Következésképp kortárs az, ami lényegre törő, nem beszél mellé, nem szépít. Ezt sokszor nehéz elviselni. Én nem is hallottam még a kortárs művészetről mondott olyan bírálatot, amely ne a múltba visszatekintő lett volna, s ne azt hangoztatta volna, hogy akkor milyen jó volt. Én ezzel a legkevésbé sem értek egyet. Akik ezt mondják, azok rettenetesen cinikus emberek, a saját előrejutásuk érdekében kihasználják azt, hogy a történelmi pillanat szerint a többség az érdekes, és így próbálják tematizálni a kultúráról folyó vitákat. Fogalmuk sincs azonban róla, mekkora hibát követnek el, ha megkísérlik kijátszani a kortárs művészetet. A kortárs kultúra pillanatnyilag paradox módon sokkal hagyományőrzőbb, mint a konzervatív nagy kultúra.

* Magyarországon színházi emberként te is az események részese vagy. Mi történik ott a színházi világban?
— Ami most zajlik, az a független színházak ellehetetlenítése. A jelenlegi kormány hajtja végre azáltal, hogy teljesen megszüntette a támogatásokat. Az ősbűn az, hogy az alternatív és független színházakra úgy tekintenek, mint az ifjúságot megrontó kábítószerre. „Most a helyes irányba állítjuk be a kultúra hajóját” — mondja ezt a nyolcvanéves úr, merthogy jobban tudja. Minden tiszteletem az övé, mégis azt gondolom, hogy jobb lenne, ha egy elefántcsonttoronyból toleránsan szórná a bölcsességeket, és a toleranciával operálva esetleg még a fejére is koppinthatna (ha épp muszáj) az elkanászodó kortárs művésznek. De nem ez történik, hanem tájékozatlanságból — mint egy káros szenvedélyt — az alkohol szintjére degradálják az alternatív független színházat. Ez a szándék érvényesül most, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem vezet sikerre, mert akkor a színház lemegy a pincébe, vagy fölmegy a padlásra. Őrült szituáció.

* Figyelemmel kíséred-e az itthoni történéseket? Milyennek látod a szabadkai színházi és kulturális életet?
— Mintha az emberek nem lennének tisztában azzal, hogy két magyar színház van ebben a városban. Kicsiben itt is lejátszódik az, ami Magyarországon. Vannak, akik nem szeretik a Kosztolányi Dezső Színházat, mert kortárs! Nemhogy örülnének, hogy van ilyen. Eleven itt a kulturális élet, de azt gondolom, hiányzik belőle a magabiztosság, a lazaság. Vannak tisztázatlan ügyek, melyeket jó lenne olyan intelligens módon megoldani, mint ahogyan azt az én kamasz koromban tették. A művészet nagyon eszes volt itt a 80-as években, és most is az.
 

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..