A külföldre lopott pénzekről - még egyszerMiután Milošević és rezsimje elkövette világra szóló gaztetteit, természetes, hogy a világ igyekezet védekezni, gazdasági és egyéb zárlatával megkísérelte lehetetlenné tenni ennek a rendszernek a működését, végső soron a fennmaradását. Ilyen körülm...
Miután Milošević és rezsimje elkövette világra szóló gaztetteit, természetes, hogy a világ igyekezet védekezni, gazdasági és egyéb zárlatával megkísérelte lehetetlenné tenni ennek a rendszernek a működését, végső soron a fennmaradását. Ilyen körülmények közepette valahogy élni kellett, mert ha nem jutunk kőolajhoz, gázhoz, különféle nyersanyagokhoz, bizony teljesen leállt volna minden gazdasági tevékenység, tehát megszűnik az életlehetőség. No persze, ha ennek a vezérlő társaságnak lett volna becsülete és lelkiismerete - távozik a balfenéken bejelentve, hogy nincs módjában vezetni az országot. Ehelyett rá jellemző módon az államilag szervezett csempészethez folyamodott. Mivel pedig ellenzéke nem volt, pontosabban szétverve csak tiltakozhatott, amit a vezér a demokrácia és a szólásszabadság látszatát keltve tolerált - azt tehetett amit akart.
A mostani nagy letartóztatások nemcsak azt bizonyítják, hogy Milošević állama csempészéssel tartotta fenn magát közel tíz éven át, hanem lassan az is kiderül, hogy ennek a tevékenységnek a központjában a CSALÁD állt, s nemcsak osztotta a feladatokat, hogy a hű emberei közül ki melyik területen működjék, hanem egyrészt maga fölözte le a vastagabb hasznot, másrészt megengedte segítő társainak, hogy a maguk zsebére dolgozzanak. Ha ebben különlegesen nagy találékonyságról tettek tanúbizonyságot, a többlet jövedelemmel nemigen kellett elszámolniuk, azt megtarthatták maguknak. Meggyőződésem, hogy amiként a vezér hódító politikájának voltak csendes ismerői és elismerői, akik csak akkor szálltak vele szembe, amikor Nagy Szerbiára vonatkozó terveit nem valósíthatta meg, a csempészetnek is voltak olyan tekintélyes elismerői, akik szemet hunytak felette azzal nyugtatva szakmai és emberi lelkiismeretüket, hogy ,,mivel a világ bezárt bennünket, valahogy meg kell élni!”
Mert ez csempészés csakugyan feladatkörök szerint zajlott le, szinte titkos minisztériumokként működtették. Ebben, persze, azok gazdagodtak meg a legjobban és leggyorsabban, akik az energiahordozókkal foglalkoztak. Ha itt-ott fény derült furcsa gyilkosságokra, amelyek szenvedő alanyairól a köztudat azt tartotta, különben helyesen, hogy a rezsim emberei voltak, annak hátterében igencsak az irigység állt. Pontosabban az, hogy a ,,megbízatásokból” egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb falat jutott, s ennek eredményeként a ,,koncból” is. Tízesével sorolhatnánk fel neveket az ,,áldozatok” és a ,,meggazdagodók” listájáról, de attól tartok, a vajdasági magyar embernek vajmi keveset mondanának. Maradjunk tehát a masinéria alapvető és mindent eldöntő embereinél - akikre a nagy letartóztatásokat követő kihallgatások során a gyanúsítottak szinte valahányan rámutatnak: a különféle kimenő- és bejövő szállítmányokra Mira Marković, a vezér felesége adta az utasítást és a jóváhagyást, aztán a határátkelőket a ,,mi” Mihalj Kertesünk, a vámhatóság főnöke nyittatta meg. Ha a dolog másként nem ment, hát úgy, hogy akár néhány napra szabadságolta egy-egy határátjáró - leginkább a gradinai - derék vámosait, nehogy akadjon közöttük olyan, aki valamit furcsának talál a megrakott kamionok kezelésében. Aztán a dolog már olajozottan ment. A külföldön legálisan megvett áru a határon ,,más cikké” változott, papírja átvedlett, bejövő helyett tranzittá vált, hogy azután Szerbia raktáraiba, onnan pedig, főként feketeáruként, a piacokon évekig nagy szerepet játszó dealerek kezén a mindenre kiéheztetett fogyasztóhoz jusson.
Persze az igazi kereskedelmi cikkek ilyen forgalmazását nem volt könnyű lebonyolítani, ahogy említettük: a Mira Marković - Mihalj Kertes útján sem. Az igazi gazdagságot a disznóságokban résztvevők számára a cigarettacsempészet hozta. Ebben pedig számunkra még egy ismert név vitte a főszót és a búsás hasznot: a vezér fia, Marko Milošević. Róla eleinte azt tudtuk, hogy szenvedélyes autós és jó néhány drága járgányt juttatott a roncstemetőbe. Mostanában kiderült, hogy a rendszer egy jeles meggazdagodottja adta a drága gyermeknek ingyen a kocsikat, majd bevette cigaretta-üzletébe, de az elnökfi számára nem elég nagy haszonnal. Így aztán a jótevőt hamarosan holtan találták, az üzlet élére pedig a Marko gyerek került. Mostanában az is világossá válik, hogy a cigaretta csempészésbe bevonták Montenegrót - hiszen Olaszország, s onnan Európa felé lehetett kiterjeszteni a ,,piacot”, - s az ezen való osztozáson veszett össze a két köztársaság - nem a politikán. Erről immár a csizma-ország déli részéből érkeznek egyre meggyőzőbb bizonyítékok és követelések néhány közismert személyiség letartóztatására.
Egyrészt az Európa felől érkező fenyegetések, másrészt az itthon letartóztatottak vallomásai - ebben a felelősség egymásra kenése játssza a főszerepet - nyitogatja a reményt, hogy az országból elrabolt pénzek jó része visszakerülhet bankjainkba, költségvetésünkbe, beruházható eszközeink tömegébe. S mivel az új kormány első intézkedései bizalom gerjesztők Európa számára, az is reális elvárássá kezd alakulni, hogy nem titkolhatók tovább a ciprusi, a svájci, a liechtensteini és egyéb of sohr számlák, ahova az itt rabolt pénzek kikerültek. Legutóbb azt írtam, ha lenne becsület Milošević első bankelnökében, Borka Vučićban, aki komoly szerepet játszott Szerbia és Ciprus ,,pénzügyi kapcsolataiban”, és elmondaná, hol kell a szigetországban keresni Cipruson pénzeinket, most azzal zárom írásomat, hogy a belgrádi szerb médiák egyre nyíltabban írnak, beszélnek arról, hogy a ,,mi” Mihalj Kertesünk lehetne az a személy, aki egy jó vádalkuért kitálalná a maga és mások viselt dolgait - sokmillió eurónk hazatérése érdekében.
Ha ez megtörténne, a jövőben szívesen írnék Mihalj Kertes helyett Kertész Mihályt...