Jónás Gabriella Budapesten született. Középiskolásként, a Belvárosi Irodalmi Színpadon kezdett színészettel foglalkozni. Színészi diplomáját 1974-ben szerezte meg a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Várkonyi Zoltán és Marton László növendékeként. Főiskolai évei alatt kötött házasságot osztálytársával, Korica Miklóssal, akivel később Szabadkán telepedett le. Pályájukat együtt kezdték a Szabadkai Népszínházban, amelynek 1993-ig voltak tagjai.

1993-tól beszédtechnikát és művészi beszédet tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián. Igazgatója volt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színháznak, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának és a Palicsi Nyári Színházi Esték nemzetközi fesztiválnak. 2000-től két évadot férjével az egri Gárdonyi Géza Színház társulatában töltött, majd visszatértek Szabadkára, és a Kosztolányi Dezső Színházban illetve a Népszínházban szerepeltek. Fellépett Kassán, Újvidéken és a Kisvárdai Várszínházban is.

Éveken át szerkesztette a Szabadkai Rádió kabaréműsorát, szerepelt hangjátékokban és irodalmi műsorokban, közölte a Szabadkai Rádió Emlékoldal a Facebookon.

Munkásságát több rangos elismeréssel díjazták: vajdasági nívódíjas volt, megkapta a Bodrogvári Ferenc-díjat, és többször elnyerte a legjobb női főszereplő díját a Vajdasági Színházak Találkozóján. Irodalmi műsorok rendszeres fellépőjeként is ismert volt.

Az idei év elején a Minerva Könyvképző gondozásában jelent meg a vele készült interjúkötet, amely a Mi: ilyenek voltunk című életrajzi sorozat nyitókötete lett.

Jónás Gabriella neve nemcsak Vajdaságban és Magyarországon vált ismertté. A Zöld hajú lány című rockopera országos hírnevet hozott számára az egykori Jugoszláviában. A Hét Napnak adott év eleji interjújában úgy emlékezett vissza, hogy a produkció újdonsága, Lengyel Gábor zenéje, a látványvilág és a fiatalok elmagányosodását megmutató téma együtt tették maradandóvá az előadást.

A Hét Nap Plusz podcastban pályájáról és életútjáról is beszélt. Elmondta, hogy fiatal színésznőként zárkózott volt, Szabadka és az észak-bácskai emberek nyitottsága azonban fokozatosan feloldotta benne a gátlásokat. Mint fogalmazott, azt, hogy közvetlenebbé vált, Szabadkának köszönheti.

A Szabadkai Népszínházban töltött  éveire hálával tekintett vissza. Úgy fogalmazott, hogy férjével együtt rögtön „mély vízbe” kerültek, de fantasztikus szerepeket kaptak, amelyek szakmailag folyamatos fejlődést jelentettek. Tanárként is azt vallotta: a színészi hivatásban nem lehet a tegnapi sikerből megélni, nap mint nap tanulni és fejlődni kell.