Még oktondi gyermek voltam. A böjtből csak annyit értettem, hogy nagyinkó a konyhából a spájz polcai alá rakja a sütőedényeit, és dagasztja a kukoricakenyeret, amit néhanapján lenmaggal szórt meg. Soha nem evett ilyenkor csábító falatokat. Inkább imazsámolyra ereszkedett s a fekete fátyollal beborított feszület előtt halkan fohászkodott.
Nagyapó meg az istállóajtó kallantyúját fogta meg. Babrált vele egy sort. A szemét hunyorította, mert a böjti szél a szeme sarkába vájt. A kerten keresztül, ahol a sárga cseresznyefa várta a mézédes rügyfakadást, bámult hosszú perceken át Nagykikinda felé. Úgy tűnt, lát valamit, amit az Isten láttat vele. Az Isten ilyenkor orcájába simított. Mondogatta is nagyapónak: a bűnösök egyszer úgyis megfizetnek a gonoszságukért, a kegyetlen tetteikért.
Nagyapónál a nagy világégés után ugyanis nemcsak a padlást söpörték le, hanem az istállóból is kihajtották a nyolc marhát meg a négy lovat. Nagyapó hátára háromszor rácsaptak gumibottal. A földre roskadt. Fetrengett az istálló előtti pocsolyában, az arcát böjti szél mardosta. Az egyik főmartalóc még rugdalta is közben az állatokat, hogy azok átgázoljanak nagyapó földre omlott testén. De az állatai, melyeket mindig dédelgetett, becézgetett, szép ildomosan megkerülték. Bőgtek, nyerítettek, meleg párát leheltek. A kertkapuhoz érve magasra ágaskodtak, és nagyapó súlyos terhét hordva átgázoltak a kerten Nagykikinda irányába. Nagyapám szerette volna kedvenc lovának, Csillagnak a sörényét megsimogatni, de akkor már ő kapta a rúgást. Mint egy eb, úgy nyüszített a pocsolyában. Két martalóc a pincébe is lement. Két közepes nagyságú boroshordót hoztak fel. Vigyorogtak és ittak. Nagyinkóról lerántották a koromfekete fejkendőt és a fekete laklis kötényt. Persze kénytelen volt szótlanul tűrni mindezt. Ekkor harangozni kezdtek a templomban, biztosan dél volt, s keresztet vetett az én nagyinkóm. A martalóc még nagyobbat hahotázott, és a jószágokat terelő kancsukájával kettéhasította a veranda bejáratánál kifeszített, kitömött sas madarat.
A martalócbanda elvonult. Nagyapó föltápászkodott a sárból. Nagyinkó ökölbe szorított kézzel elindult feléje. A kitömött sasból a tollakat vadul hasította orcájukba a böjti szél, és ők egymás karját szorítva dadogva elmondták a Miatyánkot.
A szél csak fújt azután is, mert a nagyböjtből volt még jó néhány nap. És nagyapó napokig állt az istálló előtt az ajtófélfát szorítgatva. Egy madzagra fölakasztotta az egyik elorzott tehén kolompját, és azt is zörgette álnokul a szél.
Nagyszüleim akkor Jézus keresztútjára gondoltak. A tajtékos égre meredt a tekintetük. Onnan kányák hada csapott le a paták nyomaira. Hördült velük a kisoroszi Templom utca. De aztán angyalok repültek az istálló elé, és aranyszárnysuhogásukkal elhessegették a fekete madarakat, megszelídítették a csípős böjti szelet.
Az ezt követő esztendők minden böjtjében, míg nagyinkó készítette a kendermaggal megszórt kukoricakenyeret, nagyapó megfáradt kézzel az istálló ajtajának kallantyúját babrálta, meg az árva kolompot, s elnézett Nagykikinda felé, az elhajtott szarvasmarhák és lovak patáinak fájó útján.