A lendvai vár a 12. század óta őrködik a város felett

Türelmetlenül lestem azt a pillanatot, amikor ismét találkozhatom a szőlőhegyek ölelte kisvárossal, Lendvával. Miután a nyolcvanas évek közepén jártam ott legutóbb, csodálkoznom sem kellett volna azon, hogy autóbuszunk észrevétlenül haladt át a magyar-szlovén határon. Hiszen annak idején is útlevél nélkül vonatoztuk át barátnőmmel az egykori Jugoszláviát. Csakhogy azóta minden megváltozott, ketreclakókká váltunk, és nehezen tudjuk leküzdeni a bezártság érzését, melyet hosszú éveken át alaposan belénk sulykoltak. Oda juttattak minket, hogy addig szinte nem is hiszünk a szabaddá, vízummentessé váló határokban, amíg a saját ''bőrünkön” nem tapasztaljuk.
Kíváncsian figyeltem az autóbusz ablaka mellett elsuhanó tájat, a felbukkanó város utcáit, de semmi sem tűnt ismerősnek. Hiába, több mint húsz év nagyon hosszú idő! A település is változott, és hát be kell vallanom őszintén, az én memóriám sem a régi már. De azonnal tudtam, valamiképpen hazaérkeztem. Arcok, emlékképek villantak fel előttem, és a hideg levegőben ott bujkált egy kis kacér tavaszillat is. Talán egy régi, beteljesületlen és éppen ezért sohasem feledett szerelemé.
Szürke, szomorkás, csúszós időben próbáltam meg újra felfedezni magamnak a várost - szándékosan nem csatlakozva a csoportunkhoz. Később mégis örültem, hogy összetalálkoztunk, mert az idő rövidsége miatt gyalogosan aligha juthattam volna fel a Szentháromság kápolnába - ahol bizonyára minden látogató körbefényképezi Hadik Mihály üvegkoporsóba helyezett múmiáját -, és a Lendvai várba. Így magammal hozhattam annak a díszes kéztörlő kendőnek a látványát is, amelynek az alsó szegélyébe 1921-ben, vagyis közvetlenül Trianon után, a magyar címert hímezte egy gondos asszonyi kéz.

A Makovecz-házként is emlegetett színház- és hangversenyterem - A szerző fotói

Mivel nem vagyok tapasztalt fotós, sok-sok felvételt készítettem, mire megtaláltam azt a szöget, ahonnan semmiféle zavaró részlet nem csúfítja el a Makovecz Imre tervei alapján 2004-ben emelt Lendvai Színház- és Hangversenyterem egyedi szépségét. Szívembe zártam a Szent Katalin-plébániatemplom havas kertjét, az előtte álló Szent István-szobrot, az egykori polgári iskolát (ma a II. számú kétnyelvű általános iskola) a falán lévő Széchenyi- és Kossuth-emléktáblával.
Most ennyi jutott nekem Lendvából. A barátaimmal való találkozás, beszélgetés, kávézás és borozgatás közepette. És egy kellemes kiskocsma, ahol a fiatal zenészek közül az egyik hegedűn játszott. Olyan régi közkedvelt dallamokat is, amelyek ismerősként bukkantak elő a letűnt idő homályából. Ez talán nem sok, de nem is kevés. Szomorú mégsem vagyok, hiszen tudom, hamarosan újra jövök.