Ősz végén a kertből és a földekről mindent betakarítottunk. A morzsolásból maradt csutkával és apró gallyakkal fűtöttünk, s a ropogó melegben kémleltük a hófelhőket a szürkéskék égen. Számoltuk a napokat Lucától karácsonyig, és szorgosan jegyeztük, milyen idő várható jövőre.

A diófák alatt a vastag avarban barangolva számtalan délutánon át gyűjtöttük a diót. A legfinomabb kincseket pedig a mogyorófa alatt találtuk. Ennek a kert végében álló egy szem fának egész évben hasznát vettük. Hajtásait levágtuk, a vastagabbak birkalegeltetésre mentek, a vékonyabbak pálcának Mikulás napján a csizmákba.

Külön tudománya volt, hogyan lehet a legszebben kibokszolni a téli lábbeliket, ezt még nagyapám mutatta meg, amikor a sparhelt mellett melegedve gyökérkefével suvikszoltuk a sarat, majd fekete pasztával kentük, végül tükörfényesre tisztogattuk az összes téli cipőt. Ezeket felsorakoztattuk az előszobában, így a Mikulás belehelyezhette az évi jóságért a jutalmat. Minden gyermek izgatottan várta a reggelt. Aki tudta, hogy rossz fát tett a tűzre, sejthette, hogy a Negro cukorka, a gyümölcs és a zselés édesség mellett a bűneihez mért nagyságban mogyorófavesszőt is találhat.

Ha az ünnepre gondolok, nem a mézeskalács és az ajándékok jutnak elsőként eszembe, hanem a mogyorós torta. Szinte minden évben, karácsony előtt néhány nappal, a konyhában vagy apuval a műhelyben törölgettük a fa alól gondosan begyűjtött termést. A szemeket a tüzelős sparheltben illatosra sütöttük, majd ledaráltuk. Ebből anyu varázsolt finom tortát, melynek a tésztájába is, és a krémjébe is került a pirított mogyoróból. A legfinomabb akkor volt, ha a család minden tagja egy asztalnál ült, és a részese lehetett.

Vasárnap meggyújtjuk az első adventi gyertyát, hétről hétre több fény ragyog majd a koszorún. Az emlékeinkből felidézett meghitt hangulatot a világ zordsága ellenére is megteremthetjük. A családdal eltöltött pillanatok vagy egy falat torta a szülői házból és a közös meghitt ünnep maradandóbb lehet bármi másnál.