Márpedig egy laza, városperemi sétatúra is lehet élmény!

Mert Istennek hála, a viselkedni tudó embereknek pedig köszönet!, lévén akadnak „szép számban” elmarasztalóan kirívó esetek is — például kupacokban hátrahagyott, idővel szemétté avanzsálódó (tömeg)fogyasztói árucikkek, több száz esztendő lebomlási félidejű (dísz)csomagolásukban! Sokkalta inkább a rendezettség élménye az, ami retinánkba rögzül egy-egy efféle kiruccanásunk alkalmával. A Természet mérhetetlen gazdagságú tárházába’, mely utóbbinak mi magunk is része maradtunk. Bármit is képzelegnénk és szajkóznánk tenmagunk eredendő biológiai felsőbbrendűségéről. Merthogy az egymás szomszédságában sarjadó, felnövekvő és küldetését beteljesítő, kinézetre merőben azonos páfrányokhoz hasonlatosan mi, emberek is jócskán különbözünk egymástól! Mi több, talán esendőbbek is vagyunk a többiekhez képest… Elképzelhető.

Émile Zola (Párizs, 1840. április 2. — Párizs, 1902. szeptember 29.) francia regényíró és művészeti kritikus megfogalmazása szerint „Olyanok vagyunk, mint a könyvek. A legtöbb ember csak a borítót látja. Néhány ember csak a bevezetőt olvassa el. Sok ember hisz a kritikusoknak. És csak egy-két ember lesz, aki ismeri a tartalmat.”

Legutóbb a Budai Tájvédelmi Körzet esszenciális részét alkotó Tábor-hegyi barlangot kerestük fel tizedikes nagyfiammal. A 162 méter összhosszúságú járattal rendelkező, megkülönböztetett védettségű geológiai formációt, mely a földtörténeti triász időszakban létrejött tűzköves mészkő- és dolomitrétegekben alakult ki. Térbeli labirintust alkotó, elágazó járatai a környék barlangjaihoz hasonlóan a mélyből feltörő termálvizek oldó hatásának eredményeként keletkeztek.

A felszíni erózió, azaz lepusztulás hatására megnyílt természetes bejáratán a barlang legnagyobb termébe léptünk be, melynek boltíves mennyezetén több felszakadt nyílás engedi be a kinti fényt. Kevéske szusszanás után ezekhez a lyukakhoz is felkapaszkodtunk. Kívülről. Szép időnk volt, így nemcsak Óbudát pásztázhattuk, de a megyeri hidat is, melynek újpesti hídfőjénél is található egy miniszobor (a gúzsba kötött Chuck Norris), Kolodko mester műhelyéből. Oda majd legközelebb…

Egyelőre a hévizes barlangokra jellemző, ívelt, gömbszerű, üstös oldalformákat nézegettük a bejárati teremben. Vannak időszakok, amikor a bent lakó denevérek védelme érdekében a bejárat vasajtója zárva van. A korlát utáni részek bejárása pedig mindenkoron kizárólag a Duna—Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság hozzájárulásával engedélyezett. S akkor is csak a megfelelő képzettséggel bírók számára. E barlang, szerényebb megfogalmazásban: sziklaüreg legfőbb értékeinek régészeti jelentősége, illetve specifikus tájképi jellege számít. Szakszerű feltárására, illetve feltérképezésére a XX. század első évtizedeiben került sor

„A főváros első lélegzetvételeit, történelmi viharait és lüktető fejlődését is zavartalanul szemlélhette a Remete-hegyen nyíló Tábor-hegyi-barlang” — olvasható a viseltes állagú információs táblák egyikén.

S bár odakünn újra visszatért akkortájt — jelen esztendő földanya havának idusán — a mértékletességre fittyet hányó, heves hőfokkal tobzódó nyár, egy-egy aprócska, a hallásküszöböt leheletfinoman megérintő nesz is be-bebicsaklott a kaptárak népének, illetve a rovarvilág nálunk népesebb, nomádabb és vehemensebb képviselőinek életvitelszerű zsongásába, zümmögésébe. 

Az ősz volt az. „…az évszak, mely arra tanít, hogy a változás is lehet gyönyörű. — ’Ne siess. — Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni.” (Márai Sándor)