Olvasom, hogy a hatvanas és a hetvenes években a magyarországi színházi emberek egy része merev, elutasító magatartást tanúsított az amatőr színjátszókkal szemben. Egyszerűen megkérdőjelezték a munkájukat, mondván, hogy teljesítményüket nem lehet és nem is szabad művészi eredményként értékelni. Ilyetén való érvelésüket az amatőr szó fogalmának meghatározásával, jelentésével támasztották alá. Amatőr ugyanis az, aki nem hivatásszerűen, hanem kedvtelésből foglalkozik valamivel, mondjuk a színjátszással. (Ez a megállapítás természetesen helytálló.) S ebből ugye csak az következhet, állították, hogy aki kedvtelésből kötelezi el magát a színjátszás mellett, aki szakmai felkészültség nélkül, esetleg csak a szórakozás lehetőségét keresi a világot jelentő deszkákon, az szakmai szempontból érdembeli teljesítményt nem nyújthat.
Ezzel a kissé terjedelmes bevezetővel kizárólag az volt a szándékom, hogy felhívjam a figyelmet: a hivatásos és a nem hivatásos színjátszás kapcsolatát a felelőtlen előítéletekkel, lekicsinyléssel veszélyeztetjük. Természetesen tudom, hogy a mi kis színházi világunkban ez a kapcsolat példaértékű, hogy a bomlasztására tett határozott szándékot eddig nem tapasztaltunk. Nem árt azonban az elővigyázatosság, nem árt, ha egy s másra odafigyelünk. Tudnunk kell, hogy ha nem a nagy nyilvánosság előtt bár, suttyomban (persze úgy, hogy mindenki hallja) azonban elhangzik olykor egy-egy becsmérlő szó, ironikus megjegyzés műkedvelőink teljesítményével kapcsolatban. Természetesen a szabad véleménynyilvánításra mindenkinek joga van, és persze arra is, hogy az ilyen, általában érvek nélküli véleményeket, ne fogadja el. Mindenesetre ezúttal is kihasználom az alkalmat, hogy a mi hivatásos és nem hivatásos színjátszásunk példaértékű kapcsolatáról szóljak.
Mintegy száz esztendő távlatából ennek a kapcsolatnak a megteremetését, elmélyítését szolgáló egyéni vagy intézményes törekvés jelentőségére hívom fel a figyelmet. Például már a múlt század húszas éveinek derekán Garay Béla hivatásos színházi szakember messzemenő szakmai segítséget nyújtott nemcsak a vajdasági, hanem a drávaszögi műkedvelőknek is. Rendkívül gazdag tapasztalata, amelyet a magyarországi színházakban szerzett, a hivatásos státussal egyetemben, mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az akkori műkedvelő színjátszás megszabaduljon a dilettantizmustól!
Ugyancsak a hivatásos és a nem hivatásos színjátszás közötti kapcsolat elmélyítését szolgálta az a többhetes tanfolyam (a múltban szemináriumnak nevezték), amelyre 1949 januárjában és februárjában Szabadkán került sor, és amelynek célja az amatőr rendezők képzése volt. Azon a rendhagyó tanfolyamon több mint 40 (!) jelentkező vett részt Vajdaság minden részéről, különösen a szórványból. Meg kell említenem az előadókat is, akik a rendezés mesterségbeli ismereteinek gyakorlati alkalmazására készítették fel a résztvevőket: főként Garay Béla és Pataki László, színjátszásunk két nagyja foglalkozott velük, előadóként pedig ott volt még Siflis Irma (beszédtechnika), Stevan Jenovác (díszlettervezés), nem utolsósorban pedig Laták István, az akkor még önálló vajdasági Magyar Színház igazgatója és Lévay Endre neves publicistánk is. Természetesen a többhetes tanfolyamot minden tekintetben önzetlenül támogatta a vajdasági Magyar Színház!
A későbbiek folyamán (különösen a 90-es évektől kezdve) pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség vállalt meghatározó szerepet a műkedvelő színjátszás újjászervezésében, illetve a két színház közötti kapcsolat szorosabbra fonásában.
Külön kell szólni a néhány évvel ezelőtt megalakult Vajdasági Magyar Művelődési Intézetről. Meggyőződéssel állítom, hogy ez az intézmény az egyik legfőbb letéteményese mozgalmunk és a hivatásos színházi szakma közötti együttműködés fejlesztésének. Ezt nemcsak tartalmi, hanem minőségi szempontból is érvényesíteni akarja egyrészt az immár hagyományossá vált szakmai táborozás (képzés), másrészt kiadványok megjelentetése útján. Természetesen a színházi szakma jeles személyiségeinek közreműködésével. Nemrég két kiadvány keltett érdeklődést: az egyik Perényi Balázs neves magyarországi szakembernek az Improvizációs gyakorlatok című publikációja, a másik pedig Brestyánszki Boros Rozália, színjátszásunk kimagasló egyéniségének a Színházi alapok amatőröknek címmel megjelent kézikönyve. Az amatőr színtársulatok számára írt kézikönyv jelentőségéről azt hiszem, nem kell külön szólni. Szükség volt rá, nagyon nagy szükség! Csak emlékeztetőül jegyzem meg: hasonló, kisebb terjedelmű kiadvány több mint 60 évvel ezelőtt látott napvilágot. Garay Béla: A színjátszók kézikönyve című kiadványáról van szó, amely 1950-ben hagyta el a nyomdát.
Ezenkívül számos más olyan példát is említhetnék, amely a hivatásos és a nem hivatásos színjátszás szoros kapcsolatáról, dicséretes együttműködéséről szól. Befejezésül azonban inkább hadd idézzem Brestyánszki Boros Rozália kötete bevezetőjében megfogalmazott néhány sorát: ,,Mindent összevetve az amatőrök és a hivatásosok között számos találkozási pont és együttműködési lehetőség van mindkét irányban. Szükség van ezen lehetőségek kiaknázására, és megengedhetetlen luxus elutasítani egymást, hiszem művészileg, eszmeileg és emberileg mindenki számára nyereséges lehet egy-egy ilyen együttműködés!"
Azt hiszem, hogy neves színházi szakemberünk világosan fogalmazott: A lehetőségekkel élni kell!