,,Minden ember munkára születik, arra, hogy valami értékeset alkosson az emberiség örömére. A probléma az: hogyan lehet sokat vállalni, ha már mögöttünk marad a gyermekkor' - hallottuk Csuka Máriától, a nagybecskereki Városi Könyvtár Helyismereti Osztályának a vezetőjétől, a Kultúra Szikrái Díj-as művelődési dolgozótól - A helyi újság szerkesztője megszállottan gyűjt, rendezget, mint az az ember, aki egy láthatatlan, hatalmas vándorutat vállaló légió hátizsákját szeretné teletömködni olvasnivalóval.
A Bega-parti városban annak Városi Könyvtárában azt mondják, hogy Csuka Mária előző életében vagy méhecske vagy pedig hangya volt, s a következőben is az lesz. Erre az életre Mária könyvtári, művelődési dolgozóknak született, és munkahelyére elhozta magával múltbeli és jövendőbeli szorgalmát, munkaigenlését, lelkesedését és áldozatkészségét. Sohasem hallottam a Madách Színház Irodalmi Színpadának a rendezvényein arról beszélni, hogy valaha is díjakra, elismerésekre vágyott, nem akarta ,,felforgatni' piciny, beszűkült életterünket, jól elvolt a könyvtár sötét zugában is, és gyűjtött, gyűjtött, rendezgetett megszállottan, mint aki egy fárasztó vándorútra induló légió hátizsákját szeretné teletömködni olvasnivalóval, böngésznivalóval a város és a környéke múltjából. Szerényen, néha túlságosan is szerényen nyújtotta át nekem a Zavièajac (Szülőföld) című kiadványt, többnyelvű kiadványt, amelynek egyik legutóbbi számában Nagybecskerek város szülöttjeinek, Kunkin Zsuzsannának és Balla Lászlónak a fotói néznek vissza rám. Balla László mérnök a város tiszteletbeli polgára. Mária programját, hitvallását meg is fogalmazta, le is írta. Íme:
,,Fontos, hogy az ember ragaszkodjon ahhoz a tájegységhez, ahol született, ahol él és ahova tartozik. Nemcsak szépírók és tudománnyal foglalkozó egyének kötődnek érzelmileg egy-egy szűkebb környezethez, hanem a könyvtárosok is a maguk módján munkájukkal segítették a vidék múltjára, jelenére vonatkozó adatokat begyűjteni, ezzel is hozzájárulva a kutatók munkájához.'
Csuka Mária sohasem mondta azt, amit Arisztotelész fogalmazott meg ilyképpen: ,,Ha ránézek a mai fiatalokra, a leghalványabb reményem sem marad nemzetünk jövőjét illetően. Ijesztő arra gondolnom, hogy egy szép napon ezek lesznek majd az ország vezetői. Micsoda puhány, semmirekellő, felelőtlen, önző nemzedék!' Mária nem osztozott ebben a véleményben. Ő éppen ennek a mi nemzedékünknek gyűjtöget, neki szánja könyveit, feljegyzéseit, neki mondja: Ebben a városban, ennek és ennek az utcának ebben és ebben a házában született Balla László, itt fogadta a tanítványait Láng Imre karnagy, itt pedig Nyárainé Oroszi Margit, emlékezzünk Fülep Lajosra, Vékony Nácira, B. Szabó Györgyre, Aszlányi Károlyra, dr. Brejjer Lajosra és a többi ,,géniusz'-ra a Bega-parti városból. Így tágul a szülőföld, így rendszereződik a múltunk, és minden innen mérhető. Bánsági napraforgót látunk Andalúziában, a síkság szivárványát Toscanában. A földünkhöz kötődünk Csuka Mária gyűjteményét nézve, szemlélve. Igen, a bánsági kék ég, az a már említett virágzó napraforgótábla, Wanyek Tivadar festőművész falusi háza a maga vakablakával, a tűzhely, amely mellett nagymamáinktól hallott régi dalokat dúdolgattunk: magyarul, németül, talán még szerbül és szlovákul is. Itt, a könyvtárban simul ránk egy kéz, itt nyílik az ajtó a múltba, s lassan mindent a magunkévá tehetünk - Mária jóvoltából.
1949-ben született Nagybecskereken. Az elemit magyar nyelven, a gimnáziumot szerb nyelven fejezte be, majd Belgrádban tanult tovább, elsősorban nyelveket, az angol irodalmat engedte legközelebb a szívéhez, pedagógiából is tanulmányokat folytatott, s 1974-ben már abszolvens volt. Angoltanárként a bánsági Törökkanizsán, majd Nagybecskereken tanított. S közben nem csüggedve tanult, szívta magába a tudást. Nem sokkal a diplomavizsga után, 1974-ben, április első napján életmeleg munkát vállalt a nagybecskereki Városi Könyvtárban. Megszerettetni az emberekkel a könyveket, ez volt az elsődleges célja.
Az elmúlt esztendők során több mint 10 000 dokumentumot, megszámlálhatatlanul sok értékes könyvet, ,,ritkaság'-ot, mintegy 400 régi képeslapot, rengeteg videokazettát, több száz már-már sárguló újságot, érdekes néprajzi anyagot vett leltárba. Több neves ember bibliográfiáján dolgozott és dolgozik. Világéletében érdekelték a határesetek, élvezettel töltötte el a kutatómunka, s energiákat szabadított fel a tiltott határának átlépése. Ilyen tiltott hely a giccsé, vagyis a túlzottnak, felületesnek és közönségesnek bélyegzett ,,emocionálisan-szép' területe. De a giccs is hozzánk tartozott, igen, hozzánk tartozik ma is a pipacsos rét, melynek a festőművész mitologikus dimenziót adhat...
Mária az egyik szerzője a Nagybecskerek-Patrovgrad-Zrenjanin című hatnyelvű monográfiának, szerkesztője a helyi újságnak. Évekkel ezelőtt a Zrenjanin nevű lap Zavièajac című rovatának az elindítója volt. Számára mindig és mindenütt akadt valami munka, olyan munka, amely felcsigázta az érdeklődését. Azt mondja, hogy fényben fürdik, amíg egy művelődéstörténeti albumban lapozgat, amíg egy poros padláson korhadt ládában kotorászik vagy egy nyirkos pincében rátalál egy fontos dokumentumra. El ne feledjük: sajtó alá rendezett egy lexikont is, tájházakat, tájmúzeumot alapított, sok helyütt tájjellegű tárgyakat kutat fel a munkatársaival (néha egyedül), mindig valami hasznosnak szenteli óráit. Nem hangsúlyozzuk külön, hogy mivel érdemelte ki tavaly a Kultúra Szikrái Díjat, a Milorad Paniæ-Surep Díjat, a város Októberi Díját, a rengeteg elismerést, oklevelet, plakettet, miért díjazták a vívók és a tűzoltók, a művelődési egyesületek, a helybeli Petőfi is. Mária élete racionális és állandó munkára van beütemezve. Férje matematika szakos tanár, két gyermeke közül az egyik, Attila, egyetemista, Árpád még gimnazista. A ,,szénája' tehát rendben volna. Otthonának kapujára bátran felvéshetjük a betűket, a munka dicséretét...