Amolyan „visszajáró lélekként” már sok-sok csodáját láttam a fővárosnak, noha, elismerem, szívem mindig inkább a színházak felé húzott, mint, mondjuk, egy visegrádi hajóút felé, de az évek hosszú során azért keresztül-kasul bejártam Budapestet. Gondoltam... Amíg a vajdasági nagycsaládosokkal be nem tévedtem a Planetáriumba. Mi tagadás, most is húzódoztam az űrkalandtól, noha már régóta tudok a Népligetben álló objektumról (1977. augusztus 20-án adták át a nagyközönségnek). A csillagos égbolt látványossága engem másutt, mondjuk, falusi éjszaka egy szénakazal tetején varázsolna csak el... Az univerzum szabad szemmel nem látható „lakói” pedig mind-mind hidegen hagynak. Persze ez is olyan dolog, mint némelyeknél a spenót: nem szeretem, mert nem is tudom milyen az íze, sohasem kóstoltam...

Ha már egy autóbusznyi ember „beveti” magát a Planetáriumba, te sem maradhatsz veszteg, nemde? Örökre furdalna a kíváncsiság, vajon mit láthattak... Hát ennek a csodálatos ösztönömnek köszönhetően jutottam el a nevezetes intézménybe. Nem bántam meg. Azóta is fel-felidézem néha azt a képzeletbeli repülést, csodálatos űrutazást, amelyet ott az egyórányi, jól előkészített csillagászati földrajzórán átélhettem. Hatvan perc alatt többet tudtam meg Földünkről, mint az általános és a középiskolai tananyagból.

A didaktikus szövegkeretet egy pofonegyszerű, de lenyűgöző sztori adta. Sok év után visszatér a Földre egy űrhajó, melynek fedélzetén olyan gyerekek utaznak (nem marslakók, hanem valahol az univerzumban született földi lények), akik még soha nem látták az emberiség igazi otthonát. Hazafelé tartva a szülők afféle útikalauzként elmagyarázzák a látottakat: a nap- és a csillagrendszert, bemutatják a Föld körül kerengő bolygókat, a Hold mozgását, a hold- és a napfogyatkozás titkát, az évszakok és az éghajlati övek kialakulásának rejtélyét... Közben „űrhajónk” hol erre, hol arra billen, mozog körülöttünk a világ, már-már azt hiszem, tengeribeteg lettem, a gyomrom ugyanúgy jelzi az irányváltásokat, mintha tényleg, mondjuk, egy Apollón volnék. (Az égitestek mozgását felgyorsítva láthatjuk a Planetáriumban. Bonyolult fogaskerékrendszer gondoskodik róla, hogy e mozgások a valóságnak megfelelő sebességarányokkal történjenek). Persze a tudat is rájátszik a látottakra... Immár nagyokat sóhajtozunk, mélyeket lélegzünk, s szívdobogva várjuk a „landolást”. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha az Utazzunk a Marsra! vagy a Leszállás a Marsra című oktatófilmet választottuk volna... Esetleg a Bolygóközi társasutazást... Netán a Földönkívüliekkel való találkozást... (melyet a programfüzet különben is csak felnőtteknek ajánl!).

A Népligetben a „csoda” mindennap megismétlődik: úgy érezheti itt magát az ember, mintha a valódi csillagos égbolt alatt ülne a Planetárium csaknem 1000 négyzetméteres kupolája alatt. Az élmény tökéletes. A látványról a különleges vetítőműszer, a planetáriumgép, valamint a több mint félszáz kiegészítő effektusvetítő és speciális vetítő gondoskodik. A műsorok szórakoztatóak, de egyúttal tanítanak is. A nagyjából egyórás előadások a tudományos ismereteket egy-egy keretjátékban, dramatizálva, zenei aláfestéssel és számtalan gyönyörű diakép vetítésével, videofilmrészletekkel tálalják a látogatók elé.

A TIT Budapesti Planetárium ismeretterjesztő, független civil szervezetként, kiemelten közhasznú egyesületként működik, és a Planetáriumon kívül az Uránia Csillagvizsgáló is hozzá tartozik. Eldöntöttem, legközelebb ott kötök ki, elmegyek egy távcsöves bemutató órára, amelyet minden hétfőn és csütörtökön tartanak sötétedés után. Derült idő esetén a 105 éves Heyde távcső segítségével leshetem meg például a Göncölszekeret, a Sarkcsillagot és sok más ragyogó gyönyörűséget.