Az 55 éves Újvidéki Rádiót köszöntöttük a közelmúltban. Jó néhány rádiós nyilatkozat, újságcikk foglalkozott az intézménnyel, annak fényes múltjával és, sajnos, végtelenül szomorú jelenével is. Már évek óta inkább csak a mélységes keserűség árnyékolja be ugyanis ezt az ünnepet. Ünnep? Régóta nem az. S ezt az elmúlt esztendő novemberében is éreztük, de még menyire, hogy éreztük!
Hallgattam, olvastam a vajdasági magyar rádiózás megteremtőinek, valamikori munkatársainak nosztalgikus, megható és mindenképpen elgondolkoztató visszaemlékezéseit. Az Újvidéki Rádió iránti őszinte ragaszkodás, féltés fogalmazódott meg a mondatokban. S ugyanezt az egyértelmű ragaszkodást, féltést érzékeltem azoknak a megnyilatkozásaiban is, akik manapság valami hihetetlen energiával, eltökéltséggel igyekeznek megőrizni, megtartani azt, ami a valamikori rangos intézményből még megmaradt. Mert, ugye, tudjuk, hogy a mögöttünk maradt csaknem másfél évtizedben a vajdasági magyar rádiózás ,,őszinte támogatói' mindent megtettek, hogy rangos intézményünkből lehetőleg semmi se maradjon. Sajnos, ,,nemes' szándékuk többé-kevésbé sikerrel is járt. Az Újvidéki Rádió magyar részlegéből nem sok maradt, de ami megmaradt, az megcsonkítva, leépítve ugyan, de él, lélegzik, és ami nagyon-nagyon fontos: működik.
A hiteles és nem egy esetben megható visszaemlékezések csokrából természetesen nem hiányoztak azok a mozaikkockák sem, amelyek nem a tájékozató műsorokhoz kötődtek. Gondolok itt a rádióművészetre. Azokra a művelődési műsorokra, amelyek a rádióművészet fogalmát kiteljesítették (hangjátékok, irodalmi, oktató- és nevelőműsorok)! Török Tamás A rádió színpadán című könyvében megjegyzi: ,,A rádió látszatra talán szerényebb, mégis rendíthetetlen vonzereje annak is tulajdonítható, hogy a legnemzetibb művészet. Szinte vetélytárs nélkül ápolja a nemzeti érzést és öntudatot: nyersanyaga az élő anyanyelv, annak hatáskörén túl hatálytalan, tőle elválaszthatatlan, s csak benne leli meg értelmét.'
Azt hiszem, hogy rádiózásunk úttörői még a kezdet kezdetén felismerték, hogy a stúdiók, mikrofonok elzárt világából milyen hatásosan, eredményesen lehet szolgálni (a szó igazi értelmében) a legnemzetibb művészetet. S szolgálták is hosszú évtizedeken át (s igyekeznek szolgálni ma is, a lehetőségekhez képest).
A napokban - valószínűleg az 55 éves Újvidéki Rádió magyar műsoraival kapcsolatos megemlékezések záróakkordjaként - egy minden tekintetben figyelemreméltó dokumentumműsort sugárzott a Rádió. A vajdasági magyar hangjátékok fél évszázada volt a dokumentumműsor címe. Lakner Edit volt a műsor szerzője, s Szimin Bosán Magda, Deák Ferenc és Vajda Tibor beszélt rádióművészetünk színes, dinamikus életéről, arról a törekvésről, amely arra irányult, hogy az Újvidéki Rádió (tájékoztató szerepe, feladata mellett) a vajdasági magyarság művelődési életének egyik fellegvára legyen. Ebben a törekvésben meghatározó szerepük volt a hangjátékoknak. A dokumentumműsorból, amely egyébként még 2001-ben készült, sok mindent megtudhattunk, illetve megtudhattak főleg azok, akik a most felnövő nemzedékhez tartoznak, és akik nemigen ismerik, ismerhetik azokat az értékeket, amelyek a Rádió láthatatlan színpadán születtek, és amelyeket nem lehet egyszerűen szőnyeg alá söpörni.
Szimin Bosán Magda (aki sajnos már nincs az élők sorában) az indulásról, a kezdetekről beszélt az említett dokumentumműsorban, arról, hogy miképpen sikerült a vajdasági magyar irodalom, zene és színművészet legjelesebbjeit a rádióhoz kötni. Továbbá arról, hogy hogyan sikerült megalakítania a Rádiószínház együttesét, amely néhány év alatt a hangjátékok kivitelezésében olyan színvonalat ért el, amelyre méltán felfigyeltek nemcsak itt, szűkebb pátriánkban, hanem az akkori ország minden köztársaságában is. Tényekkel, adatokkal mutatott rá Szimin Bosán Magda arra, hogy 1951-től hogyan fejlődött, bontakozott ki az Újvidéki Rádió magyar hangjátékműsora.
Ezzel kapcsolatban idekívánkozik dr. Juhász Géza Párhuzamok és kapcsolatok című könyvének a rádiózásunkra vonatkozó néhány sora: ,,A szerkesztőség és a színi együttes mellett tehát nélkülözhetetlen volt egy fordító, átdolgozó és végül egy szerzői gárda is. Ilyen mennyiségi igényt természetesen elképzelhetetlen eredeti művekkel kielégíteni, de az ilyen műsorok hasonlóképpen elképzelhetetlenek eredeti művek nélkül. Ez a magyarázata annak, hogy alig négy évtized alatt (1951-1989) mintegy 50 jugoszláviai magyar szerző 160 eredeti rádiójátéka, hangjátéka került bemutatásra az Újvidéki Rádióban: emellett megközelítőleg 60 gyermekhangjáték és mesejáték...'
Deák Ferenc, hangjátékirodalmunk kibontakozásának egyik meghatározó egyénisége a Rádiószínház műhelyéről beszélt, arról a szakmai műhelyről, amelyet előszeretettel kerestek fel a vajdasági magyar írók, költők, publicisták, hogy eligazodjanak, ismereteket szerezzenek a dramaturgia különös, bonyolult világáról, hogy elsajátítsák a drámaírás (hangjátékírás) fortélyait. Sokan itt a Vajdaságban az ott szerzett tapasztalatok birtokában kötelezték el magukat a drámaírás mellett, s lettek nemcsak a Rádiószínház, hanem színházaink (kőszínházaink) ismert, megbecsült színpadi szerzői, drámaírói.
Deák Ferenc arról is beszélt az említett dokumentumműsorban, hogy a Rádiószínház rendhagyó műhelye mellett milyen megkülönböztetett figyelmet szentelt a megírt, műsorra tűzött hangjátékok megmunkálásának, kidolgozásának. Az akkor már 20 tagot számláló színjátszó együttes a legismertebb hazai rendezők mellett a magyarországi rádiózás nagyjaival: Benedek Árpáddal, Barlay Gusztávval, dr. Cserési Miklóssal és a szórakoztató műsorok mesterével, Marton Frigyessel dolgozott, dolgozhatott a stúdiókban, de a színpadon is, hiszen a Rádió Kamaraszínpada (az M-stúdióban) erre is lehetőséget adott.
A dokumentumműsor harmadik résztvevője, Vajda Tibor, aki már több mint egy emberöltő óta teszi a dolgát az Újvidéki Rádióban, nem annak tegnapjáról beszélt, nem arról, hogy valamikor hogyan festett az Újvidéki Rádió és milyenek is voltak azok a műsorok, amelyek olyan sokat jelentettek az itt élő közösségünknek, hanem arról, hogy mi maradt abból a csodálatos fellegvárból, ami valamikor az Újvidéki Rádiót jelentette. Beszélt a Rádiószínház együttesének felszámolásáról, arról, hogy miképpen morzsolódtak le fokozatosan, jól megírt forgatókönyv alapján a különböző művelődési műsorok (s nemcsak azok), és hogy ma már csak a lelkesedés, a csakazértis tartja életben a darabokra tört intézmény egyik-másik részecskéjét.
Nehéz szívvel hallgattam Vajda Tibor valóságot tükröző szavait. Persze, tudom, hogy Vajda Tibor s mindazok, akik még ott vannak a térdre kényszerített intézményben a végsőkig kitartanak, teszik a dolgukat, csinálják a műsorokat. De önkéntelenül is felvetődik bennem a kérdés: meddig? Meddig csinálhatják? Nem könnyű erre a kérdésre elfogadható, megnyugtató választ adni. A forgatókönyvet ugyanis, melynek alapján a fokozatos leépítés, felszámolás történik, rafinált elmék fogalmazták meg, és ha részünkről elmarad az összefogás, bizony akkor a legrosszabb is bekövetkezhet: a megszokott hullámhosszon megszűnnek, megszűnhetnek a magyar adások.
Az említett dokumentumműsor az Újvidéki Rádió múltjáról és jelenéről szólt. Gyakran műsorra kell tűzni, nemcsak egyik-másik évforduló kapcsán, hanem minden alkalommal, amikor csak lehetőség adódik rá. A maga módján talán figyelmeztet majd bennünket: felelősséggel tartozunk mindazokért az értékekért, amelyeket mi magunk teremtettünk meg.