(William Shakespeare: III. Richard)
1985-ben - ezelőtt húsz esztendővel - ilyentájt, nyáridőben már tudtuk: mécslángunk megkezdi részeg táncát, Szabadkán, a színházban ,,európai modellt' hoznak létre - Ljubiša Ristiæ megrészegítette a vörösöket, majd - szélnek eresztette a Magyar Társulatot - A ,,mágus' tíz évvel ezelőtt távozott a városból
,,Mi nagy türelemmel dolgozunk azon, hogy a szabadkai magyar színjátszás a jugoszláv színjátszás szerves összetevőjévé váljon, ami eddig számításba sem jöhetett. Nem fogjuk megengedni, hogy a magyar társulat mint a Jugoszláviában élő magyarok kultúrájának és az összjugoszláv kultúrának a része periférikus, provinciális, elszigetelt legyen. Erre két nyomós okunk van. Az egyik, hogy a jugoszláv kultúrának feltétlen szüksége van a magyar, s ezen keresztül a közép-európai kultúra hatására, a másik pedig, hogy mindenképpen támogatjuk a művelődésen belüli különbségeket, sajátosságokat...'
Ezt nyilatkozta Ljubiša Ristiæ - a miloševiæi pogrom előhírnöke - a 80-as évek derekán, ezelőtt húsz esztendővel, miután alaposan átgondolta szárnysegédjeivel (magyarokkal is) a dolgokat, s csizmásan berobbant a ,,provinciába', ide, hozzánk - a mindenható Párt segélykérő hívására. Azok, akik már tudták - mert olvastunk mi újságot -, hogy az ,,alternatív-kísérleti'-nek nevezett, álintellektuális, hazug ,,lila stílus' nem takar mást, mint kongó ürességet, a legrosszabbat sejtették. Nyáridőben vettük hírül, hogy a ,,mágus' - egyébként mindenütt, ahol 1985-ig megfordult, gyorsan útilaput kötöttek a talpára - ,,megtöri majd a szélcsendet' Szabadkán, ,,európai modellel' akarja falhoz állítani az értelmiségi réteg tagjainak egyikét-másikát (ami sikerült is neki), s olyan ,,programot' kínál majd fel, amely mindenkit inspirál, mert hát a nagy változások korát éljük. S a város vörös elitje a magáévá tette a ristiæi hitvallást, azt a hitvallást, hogy a színház most majd - mintegy vezényszóra - megújul, s ebből nemcsak a jugoszláviai színjátszás, hanem közelebbről a magyar színházművészet is bőségesen profitálhat. Másként mondva: a szabadkai színház fejlődése nem a magyar színjátszás ellenében, hanem annak újabb fellendülését eredményezve jöhet létre. (Milyen szépen, magasztosan hangzik!)
Egy álarcos hadúr tört be a városba!
A sajtó ráharapott az eseményre. A magyar színjátszás profitál? Miből? A Madách-kommentárok című vásári mutatványból, a Marica grófnőből? A két jó madár című lakodalmas ostobaságból? Netán a dilettáns Lality István rendezéseiből? A Bolha a fülbe bordélyházi dáridójából?
Hirosima maradt utána.
Mi, magyar színészek, társai voltunk a múltban Deák Ferencnek, Háy Gyulának, Katona Józsefnek, Madách Imrének, Németh Lászlónak, Bertolt Brechtnek, Friedrich Dürrenmattnak, William Shakespeare-nek, Henrik Ibsennek, Albert Camus-nak, a Sterija Játékokra is érkeztek címünkre a meghívók, a magyar színházak színészkirálynői és színészkirályai vendégszerepeltek nálunk, s akkor 1985 nyarán azt vágták a szemünkbe, hogy nem voltunk sehol, nem csináltunk semmit. Volt még akkor olyan színész/ember, akinek előrelépést jelentett az, amit a másik durva visszalépésnek látott. Az előbbieknek milyen sokan mondták (magyarok is): ,,Az utcán találjátok magatokat, ha nem szavaztok a referendumon Ljubiša Ristiæ programjára'. Másodszori nekifutásra, amikor az urnák mellett ,,lojális' bérencek ácsorogtak, a referendum - a csatlósok szemszögéből - sikeres volt. A diktatúra kezdetét vehette. A VMDK riadót fújatott, tiltakozott petíció útján, Dudás Károly megírta Zúzdában a színház című jajkiáltását, Gerold László a Magyar Szóban élesen támadta a ristiæi modellt, Kovács Frigyes a társulati üléseken emelte fel szavát mindaz ellen, aminek nem volt sok értelme a művészet szempontjából. A többiek, akik abban a jelenben éltek, nem biztos, hogy látták magukat. Talán a másik embert sem mindig olyannak látták, amilyen valójában. Nem volt idő a tükörbe pillantani, nem volt idő körülnézni. Sodródtak az árral, siettek, kapkodtak, csapkodtak. Hol volt a mosoly? Hol volt a kedvesség, gyöngédség, udvariasság? Hol volt a humor?
Azok, akik vele voltak (Ristiætyel), azoknak a darabjait is bemutatták, glorifikálták látásmódjukat, akik nem voltak vele, azokat lefasisztázták, magyar nacionalistáknak bélyegezték meg. S csak nagy későn eszméltünk: a magyar társulat megszűnt. Elhagyta Szabadkát Árok Ferenc, Bicskei István, Daróczi Zsuzsa, Thörköly Levente, Döbrei Dénes, Bakota Árpád, Kovács Frigyes, Jónás Gabriella, Kasza Éva, többen nyugdíjba menekültek. Az, ami a magyar történelemnek Mohács, az a vajdasági magyar színházművészetnek Ljubiša Ristiæ kényuralmának tíz esztendeje...
Megöregedtünk, megráncosodtunk. Olyanok lettünk, akár a színház épülete. A nagyterem ma is őrzi az esztelen rombolás emlékét. Az emberi aljasság, butaság és az elviselhetetlen gyűlölködés miatt sokan sokat szenvedtek. Mások a talpát nyalták Ristiænek. S a város mégsem felháborodással kergette ki utcáiról, a Jadran moziból, ahogyan azt Gerold László sürgette, inkább majdhogynem kalapot lengettek utána. Még megérhetjük azt is, hogy az elvtársat Pro Urbe díjjal tüntetjük ki. Mert ma, 2005-ben, egy Darinka Nikoliæ nevű hölgy a következőket írja: ,,...és akkor 1985 őszén, saját erejére támaszkodva, a színházi emelőkart használva, Ljubiša Ristiæ beindította az univerzum egy (aprócska) részét, és egy gyönyörű utópia megvalósulni látszott'. Mit mondjak erre? Amit Hamlet mondott:
,,A többi - néma csend...'