Robert Yugovich: Hontalan Hazafi. Robert Yugovich Kiadó, Magyarország — Megrázó, felrázó, a hatalom által sokáig rejtegetett titkokat feltáró könyvet szeretnék bemutatni az Olvasónak. Elsősorban a vajdasági magyaroknak szánta a szerző, a XX. század borzalmas délszláv háborújának egykori részvevője, a hiteles szemtanú őszinteségével — talán önigazolásul, lelkiismeretén könnyíteni igyekezve, talán pedig, hogy a szemek felnyitogatása által tartást kölcsönözzön a felnövő új nemzedéknek.
A Robert Yugovich álnéven író, a negyvenes éveiben járó vajdasági magyar fiatalember jelenleg valamelyik magyarországi börtön lakója. Ott írja nagy sikerű könyveit. Eddig három műve jelent meg tekintélyes kiadók gondozásában: Az őszinteség jutalma (Alexandra Könyvkiadó, 2010), Narkománia (Atlantic Press, 2011) és Olja – A szexipar igazi arca (Atlantic Press, 2011)
Lapunk a közelmúltban interjút is készített vele, amelyben így vall a most megjelent könyvéről:
„A Hontalan Hazafi című regényem egy kicsit rólam is szól, de főleg a vajdasági magyarokról, mindannyiunkról. Ez az a könyv, amelyet olykor könnyedén írtam, máskor meg könnyekkel küszködve préseltem ki magamból. Sokszor félredobtam, félreraktam. Nem szabad megírni ezt a könyvet! — mondogattam magamnak, aztán mégis úgy döntöttem, hogy befejezem. Az volt a célom, hogy a délszláv háborút elfogulatlanul mutassam be az olvasónak. Mindkét oldalon voltak áldozatok és hóhérok egyaránt. Igyekeztem úgy megírni a könyvet, hogy senkit se sértsek meg, és senkit se tüntessek fel szebb színben, mint amilyen valójában volt.”
1990-ben vitték el katonának a vajdasági magyar családban felnövő, alig tizennyolc éves fiút, aki a „jugoszláv mesék tején” nevelkedve ízig-vérig jugoszlávnak érezte s vallotta magát, el sem tudta képzelni, hogy a „testvériség-egység” szellemében, békésen együtt élő népek egyszer kegyetlenül egymásnak essenek. A Jugoszláv Néphadseregben szolgálva aztán rá kellett jönnie, hogy a haza — Jugoszlávia —, amelynek védelmére fölesküdött, többé nem létezik már, minden illúzió szertefoszlott, s a valamikori ország különböző vidékeiről származó katonatársaival együtt légüres térbe került. Már azt sem tudták, ki ellen harcolnak, ki kire lövöldöz, és miért. Aztán csakhamar kiderült: Milošević nagy Szerbiájának a megteremtése a cél, miközben formálódott a horvát és a bosnyák nemzetállam is. A testvérgyilkos háborúban a jugoszláviai magyar katonakötelesek két lehetőség közül választhattak: vagy meghalnak, vagy elbujdosnak. A háború poklából menekülve — ahol, hogy életben maradjon, ölnie kellett, különben őt ölik meg — Magyarországra dezertált, ott pedig magyarként jugoszláv menekültté lett. Ettől kezdve hontalanná válik. Se pénze, se munkája nem lévén, a verekedéshez, az önvédelemhez, a fronton tanult gyilkoláshoz értve csupán, de ahhoz — mint vallja — nagyon, a bűnszervezetek karmaiba került, s onnan csakhamar az Európát behálózó, rotterdami szerb narkómaffiához vezetett az útja. Néhány év alatt az alvezére lett, mesés vagyonra tett szert, annyi volt a pénzük, hogy abból elmondása szerint Milošević megbuktatására meg néha a szerb nyugdíjak kifizetésére, gyermekklinikák fölszerelésére és egyéb humánus célokra is jutott. Aztán megelégelte ezt az életet. Amikor a szintetikus drogokkal való kereskedelmet heroinkereskedelemmel akarta bővíteni a főnöke, úgy döntött, kiszáll az üzletből, vádalkut köt, s Magyarországon föladja magát. Ez 2007-ben történt. Megalapozott reményei ellenére azóta szigorú őrizetben ül, három-négy éve van még hátra a szabadulásáig, s egy új, szebb életben bízva ír. Ki akarja írni magából az átélteket, a tapasztaltakat, a lelkiismereti válságát — a maga igazságát. S nem akárhogyan ír. Irodalmiaskodásmentesen, friss, egyéni hangon, bátran, szellemesen, a kalandregények, tényregények, a dokumentumpróza módszereit alkalmazva.
Ha nem is sikerül mindig az egységes stílus megtalálása, ha néha elnagyolt is egy-egy „jellemábrázolás”, nem eléggé frappáns egy-egy párbeszéd, s túlsúlyba kerül az önmarcangoló, moralizáló hangnem, a „magyarázom a bizonyítványomat”, ez csak fokozza az olvasónak a szöveg hitelességébe vetett hitét. Szinte folytonos kíváncsiságban tart bennünket a szerző, alig tudjuk kivárni a filmszerűen megírt történetek folytatását, hiszen nagyszerű hangulatteremtéssel, mesélőkészséggel olyan részleteket tár föl a koszovói és főként a boszniai háború borzalmairól, az emberi szenvedésről, amelyről a tömegkommunikációs eszközöknek annak idején hallgatniuk kellett.
Emberi sorsok villannak föl, a leghitelesebb történelem képzetét keltve. Hiteles e könyv akkor is, ha a történetek nem mind ugyanúgy és nem azzal a személlyel történtek meg, aki leírta őket.
Szenvedélyesen keresi a választ arra a kérdésre, miként viselkedjen az ember az ilyen szörnyű, irracionális időkben, hogy emberként talpon maradhasson. Hűség, becsület, együttérzés, felelősség — kérdések, amelyek folyton jelen vannak a könyv lapjain. Megtudjuk, hogy miközben a nyugati sajtó rendre a szerbek kegyetlenségeit szajkózta, addig Boszniában, a főként keletről érkezett mudzsahidek milyen válogatott kegyetlenséggel kínozták, alázták meg, húzták karóba, mészárolták le a nem muzulmán lakosságot, kiváltképpen az elfogott szerb katonákat. De arról is tudomást szerzünk, hogy a szerb szabadcsapatok hogyan beszélték meg a muzulmánokkal, illetve a horvátokkal, mely falu lakosságát futamítják meg, űzik el otthonából, rabolják ki, gyújtják föl a házaikat, akárcsak arról, hogy némely vallási vezetők milyen fondorlatos módon élnek vissza hivatásukkal, nem különben, hogy a hátországban, itt, Vajdaságban milyen mesterkedésekkel késztették/kényszerítették a magyarokat őseik földjének az elhagyására. A szerb háborús propaganda egyik célpontja ugyanis épp a magyarság volt. Miután az itteni magyar emberek nem akartak „kardot rántani” a szerb nemzetállam megteremtése fölött érzett „örömükben”, a katonai behívók a megtorlás eszközévé váltak. Nagy tehetséggel érzékelteti a kisebbségi léthelyzetet könyvében a szerző, a velejébe látva a történteknek. S megjegyzi:
„Katonának egészséges embereket soroznak be. Minden részletre odafigyelnek. Fizikailag és pszichikailag is rendben kell legyen, csak akkor lehet valaki katona. Ennek ellenére a háborúban pszichopatákra, öngyilkosjelöltekre van a legnagyobb szükség” — állapítja meg, hozzátéve: „Először az ember formálja a háborút, aztán pedig a háború az embert.” Majd pedig felteszi a kérdést: „Vajon mi lesz azokkal a katonákkal, akik teljes háborús üzemmódban élik minden percüket — ha netán túlélik a háborút? A háború megszállottjává válnak, akik békeidőben elpusztulnak, mint a partra vetett halak. Ezek a katonák ugyanis nemritkán közvetlen közelről végeznek az ellenséggel. Sokszor érzik az ellenség kicsapódott vérét az arcukon, hallják a halálhörgését, a nyakcsigolyája recsegését, amikor eltörik, a nyelőcsöve roppanását, miután torkon vágták, látják szemében azt a pillanatot, amikor tudatosul benne, hogy ennyi volt, nincs tovább... Ezek a pillanatok egész életükben kísérni fogják őket.”
S a végső konklúzió: a háborúnak nincs győztese, írja, csak vesztesei vannak. Egy háborúban mindenki bűnös. Hát még a polgárháborúban, ahol sem szabályok, sem törvények nincsenek.
Több mint húsz éve már, hogy sokunkban fel-felmerül a nyugtalanító kérdés: vajon mi játszódhatott — s játszódhat le manapság is — azoknak a 90-es évek elején a Jugoszláv Néphadseregbe besorozott kiskatonáknak a lelkében, akiket orvul foglyul ejtett a háború. Akik egyfajta tudathasadásos állapotban egykori barátaikra, jó ismerőseikre voltak kénytelenek lőni téves csatatéren. Akiknek nemegyszer az arcába fröccsent a mellettük harcoló vétlen társuk agyveleje, vére... Ezek a ma már meglett férfiak nem szívesen beszélnek az átéltekről. Megteszi helyettük volt honfitársuk, Robert Yugovich. Kendőzetlenül, bátran, a jobbítás szándékával. Könyve nekünk, értünk szól. Olvassuk!
