Megyi Bandi szegény édesanyjának mindig könnybe lábadt a szeme, amikor idáig ért a Petőfi-versben: ''Ó, ha tudná, mily nyomorban élek...”
Pályaválasztáskor nyomós kijózanító érve épült rá. Mert a mi Bandink, nemes egyszerűséggel, ''csak” nagy ember szeretett volna lenni. Az emberiség jótevője, de legalábbis felfedező. Fáklya és lángoszlop!
De hát, fiam, az írók mind szegényen halnak meg...
A jövő a mérnököké és a könyvelőké, mondta a nagybácsi. (Neki a tamburát kiverték a kezéből, szabóollót nyomtak bele -- de a tánctanársághoz még visszadévajkodott.)
Ahogy máson a botladozás, a mi Bandinkon nagy teher volt a mintadiákság. Hogy aki biciklizni nem tanult meg, az etalon a közlekedési szabályok szemléltető táblájánál. A földrajztanár becitálja a párhuzamos (szerb) osztályba a térkép elé, hogy, félszegen, ő mutassa meg, hol vannak Szerbia bányái.
Kiskorában fogadkozott, orvos lesz. Majd ő meggyógyítja szegény beteg nenát, aki tésztát is maga nyújt a réteshez. Később eljátszott a tanárság gondolatával. Az elszántság mind a kettőhöz hibádzott, bár a jószívűség (fölösen is) meglett volna.
Pályája java így hát (egy kitérő után) annak a homályos területnek a peremén telt el, aminek manapság a hivatalos gyűjtőneve: sajtóügynök. Ami annyit tesz: valóságközvetítő és álomgyáros. Ő ugyan jobbára csak hibavadászkodott. Nem jól mérte fel, hogy ez a feladatkör két esetben is feleslegessé válik. Hogyha többé senki sem hibázik a fogalmazásban (vagy nem többet, mint amit a gép is felismer). Vagy ha már mindenki eleget hibázik, és mindenki hozzászokik.
De honnan vette a mi Bandink édesanyja olyan biztosra a nyomort e rögös pályán? Ó, nem mind csóró, aki ír! Akit meg filléres-parás gondok nyomorítanak, vigasztalódhat vele, hogy akit nem, az megérdemli. Persze a megbecsülés... (Ki az az idegbeteg éhenkórász -- blogol egy blogger --, akit József Attilának hívtak: mire vitte?)
A mi Mengyi Bandink édesanyja tízévesen kimaradt az iskolából. Négyen voltak testvérek, nagy szegénységben éltek a Tisza-parti faluban. A magyar időben ugyan visszajött az iskolakötelezettség, apácákhoz kellett járni. De mihelyt a tizenötöt betöltötte, mehetett a többi után cselédnek. Péterrévére, Óbecsére, még Hódságra is. Melyik könyvkereskedőnél szolgált? Nem faggatta róla eleget. Mengyi Bandi eltűnődve forgatja az antikvár füzetet: Milyen pályára lépjek? címmel Kelemen János adta ki 1938-ban, Draskóczy Ede előszavával, a Jugoszláviai Magyar Népkönyvtár sorozatban. A makói születésű Draskóczy ügyvéd úr, az elfeledett kultúrmisszionárius tanulságos élettörténetét az Aracs című folyóirat legutóbbi számában egy ilyen ''élhetetlen” bölcsész, Mák Ferenc írta meg.
A sárguló könyvecske pontos eligazítás az iskoláztatási lehetőségek felől a királyi Jugoszláviában. A maga korában nyilván felért a tizenöt éve működő Vajdasági Módszertani Központ mai adattáraival. Az előszóban ilyenek olvashatók: ''Végre világosan meg kell látnunk, hogy a pályaválasztás nem tisztán és egyedül az egyesek sorskérdése.” ''Miként várhatjuk fiatalságunkról, hogy nemzetünkért dolgozzék, mikor mi a nemzedékek egész sorát egyszerűen sorsára hagyjuk, ahelyett, hogy sorsáról gondoskodnánk.” ''Kisebbségi sorsunkban a széttagozódás, a megosztás és osztályozódás fényűzését el nem ismerhetjük.” ''A szellemi munkásnak foglalkozásában nem csupán kenyérkeresetet kell látnia, hanem egyben hivatást is.” ''És végül megint az ifjúsághoz szólok. (...) egyetleneggyel tartoztok magatoknak és népeteknek: legyetek a többieknél készültebbek és különbek. Higgyétek el, ebben rejlik minden erőnk. Higgyétek, valljátok, tegyétek, és ti lesztek a jövő oszlopai.”
Persze a mi majdani Mengyi Bandink leendő anyja ebből vajmi keveset meríthetett volna hasznosításra...
Hanem majd a fia, Bandika -- az eminens -- viszi valamire az új világban, ahol jelképesen pici piros pont jár a munkás-paraszt származásért és aztán kikövezett út a pártkönyvecskéért a jövőbiztosoktól! Hogy oszlopai legyenek a biztos jövőnek...
S lőn Bandinkból végezetül tengő-lengő sajtóügynök a bús Budapesten. Kitanulhatta a TÁOR-t, mely a szakmákat szépen kiparcellázza, mint ahogy egy másik (már nem királyi) Jugoszláviában az oktatási reform egykor a választható szakokat, szétzúzva a kisebbségi tannyelvű középiskolai tagozatok akkori, olyan-amilyen hálózatát. Nem sokkal azután történt ez, hogy az említett Aracs-beli cikk szerzője, az óbecsei diákszínjátszó Mák Feri a bölcsésztudománnyal jegyezte el magát. (Utóbb aztán hatalmi szóval pályaeltérítetté vált az akkori ''sajtóügynökségben”. Zegzugosan jutott vissza igazi hivatásához.)
De azért mind a ketten jobban jártak, mint a százhúsz éve született, szegény jó, a kisebbségi közéletet szervező Draskóczy Ede, mert őt 1945. január 5-én, Budapesten, az Akadémia u. 5. alatt 54 évesen egy bomba eltörölte a föld színéről. Nem virulnak, de élnek.
Mengyi Bandi még mindig gondolkodik a holnapján. Harminc fölött tanult meg autót vezetni, barkácsolni, kertészkedni, negyven fölött számítógépet kezelni -- nem példátlan, ha egy íróember kitanulja a szűcsmesterséget, őstermelő vagy raktáros. Személyesen ismer Bandi egy tehetséges bölcsészdoktorjelöltet, aki Pestről hazament Erdélybe -- sírásónak (mert abban a szakmában előtte volt már gyakorlata).
Kis lak áll a nagy Duna mentében...