Látogatóban a Kultúra Szikrái Díjjal kitüntetett Faragó Árpád nyugdíjas színművésznél, az Újvidéki Színház egykori direktoránál - Több évtizede a műkedvelő mozgalmat segíti
A műkedvelő mozgalom aktivistái elküldték a meghívókat azoknak, akik mindig ügynek tekintették a szolgálatot, akik elkötelezték magukat a szép és hasznos érvényesítése mellett. Faragó Árpád a napokban Kultúra Szikrái Díjban részesült, a Vajdasági Művelődési Intézet legrangosabb elismerésében. Ebből az alkalomból a következőket nyilatkozta lapunknak:
- Nyugdíjaztatásom után úgy gondoltam, hogy egy darabig nemigen veszek részt azokban a történésekben, mozgalmakban, amelyek színházi életünkhöz kötődnek, hanem igyekszem megbarátkozni a rám váró napok megnyugvást ígérő csendjével, békéjével. Ez az ,,egy darabig' idestova másfél évtizede tart. Megszoktam. S talán jobb is így. Ötödik emeleti kis lakásunkban élünk a feleségemmel, a nyugdíjasok mindennapi gondjaival küszködünk, azokon igyekszünk túllépni. Ez a világ olyan, amilyen, megváltoztatni nem tudjuk, úgy látszik, mások sem tudják. Persze, ha a hivatásos színháztól el is köszöntem, ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, mi történik Újvidéken és Szabadkán. Előadásaikról, eredményeikről a médiából értesülök. Figyelemmel kísérem mindazt, amit a szigorú kritikusok írnak, és természetesen jóleső érzéssel veszem tudomásul, hogy ezek a szakmai minősítések gyakran kedvezőek, tehát rangja van a vajdasági magyar hivatásos színjátszásnak. Néha mégis úgy érzem, hogy nekem is el kellene mondanom a véleményemet sok mindenről, például a tájolásról, de aztán mégis arra gondolok, hogy valószínűleg csak ,,okoskodásnak' tartanák a hozzászólásomat, mert, ugye, amikor eltörik a tengely, kiderül, hogy mindenki tudott volna jobb utat is...
* A műkedvelők mozgalma szívügye?
- Csaknem hat évtizede annak, hogy kapcsolatban vagyok a műkedvelő színjátszással. Kezdetben a mozgalom igen aktív, lelkes résztvevője voltam, mint nagyon sokan mások, akik a hivatásos pályára készültek, magam is az amatőrök színpadáról indultam. Később, amikor már hivatásos státusban jártam a magam útját, kapcsolatom a műkedvelőkkel nem szakadt meg - és tart ma is. A műkedvelő színjátszók iránti megbecsülésemet, tiszteletemet a mögöttem maradt hosszú évtizedek egy pillanatra sem kérdőjelezték meg, ellenkezőleg, csak elmélyítették a szó legszebb értelmében. Az ügyet azzal igyekeztem szolgálni, hogy gyakran írtam/beszéltem a mozgalom fontosságáról. A színjátszó csoportok részvételével megtartott különböző szemléken, találkozókon a bírálóbizottságok tagjaként az őszinte segíteni akarás szándékával mondtam el véleményemet a látott produkciókról. Ezt az ügyet szolgálja most megjelent könyvem is, a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot című, amellyel mélységes megbecsülésemet igyekszem kifejezni mindazok iránt, aki műkedvelő mozgalmunkat éltették a múltban és éltetik ma is.
* Mi végre létezik ma a színház?
- A színház fogalmáról alkotott saját véleményem szakmai körökben konzervatívnak tűnhet. Én azt hiszem, hogy egy anyaországi és egy vajdasági (kisebbségi) színház között azért van némi árnyalati különbség, nem a teátrum eredeti funkciójára gondolok, habár az említett árnyalati különbség ott sem zárható ki. A kisebbségi színház működtetése sokkal összetettebb, mint egy anyaországié, ehhez nem szükséges magyarázatot fűznöm. Másnak kellene lennie annak a szerepnek, feladatnak, ami egy kisebbségi színház arculatát meghatározza. Tudom, hogy a szakmában sokan közhelynek értelmezik azt a kitételt, hogy a színház közösség-összetartó hatalom, hogy a színház nagyon fontos a nemzeti önbecsülés, méltóság visszaadása tekintetében. Ahol állandó veszélyben van a nyelv, ott a színpadot is az anyanyelvű oktatás katedrájának tekintették és tekintik ma is. Ez nem zárja ki az újat mondás, az újfajta láttatás, az újfajta megjelenítés szükségességét. Színházaink feladata, szerepe rendkívül összetett. Ez magánvélemény. (Valószínűleg az is marad.)
* Gyulafalván már nem volt tagja a szakzsűrinek.
- A fesztiválon betegség miatt nem lehettem jelen. Gyulafalván rólam is szó esett. Tíz éven keresztül tagja voltam ugyanis a találkozók bírálóbizottságának. Igyekeztem becsületesen elvégezni a feladatomat, mindig arra törekedtem, hogy az egyéni teljesítményről vagy az egész előadásról megfogalmazott véleményem mögött ott legyen a segíteni akarás szándéka. Úgy érzem, hogy ez a törekvésem nem maradt eredménytelen. Ez ideig nem volt módomban megköszönni a Vajdasági Művelődési Szövetségnek azt a figyelmet, ezt a számomra nagyon sokat mondó, szép gesztust, a bizalmat, amellyel hosszú éveken át megtisztelt...
* Köszönjük az interjút.