home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Az olvasás húsvéti pillanatai*
2012.04.04.
LXVII. évf. 14. szám

Közösségi gyökereinkCsoóri Sándor azok közé a magyar költők és írók közé tartozik, akiket egy személyben a nyelv lángelméinek és a nemzet lelkiismeretének tartunk. Jól példázzák ezt A szétzilált nemzet című kötetében megjelent esszéi. Akárhová néz, akármiről ír, mindig az élet közösségi gyökereinél...

Közösségi gyökereink

Csoóri Sándor azok közé a magyar költők és írók közé tartozik, akiket egy személyben a nyelv lángelméinek és a nemzet lelkiismeretének tartunk. Jól példázzák ezt A szétzilált nemzet című kötetében megjelent esszéi. Akárhová néz, akármiről ír, mindig az élet közösségi gyökereinél köt ki. Azoknál a hajszálereknél, amelyeket a balsors eltömített a nemzeti lét alvadt vérrögeivel. Éltető nedvek híján nemcsak a lélek és a test betegszik meg, hanem szétzilálódik a nemzet is.
Csoóri Sándor egy idegsebész körültekintő gondosságával tárja föl és próbálja eltávolítani ezeket az eltömődéseket, visszaállítva az anyagcserét azzal az érzelmi és értelmi világrenddel, amit nemzetnek nevezünk. A nagy elődöket - Illyés Gyulát, Németh Lászlót - követve az elme bonckése alá veszi a magyar nemzeti közösséget romboló szellemi-erkölcsi romlás tényeit, amelyeknek tudva vagy tudattalanul áldozatai vagyunk valamennyien. Napjainkban senki jobban nála nem érzékeli a közösség fenyegetettségét, nem szenved jobban a történelem ránk maradt hordalékától, nem tiltakozik hevesebben a sokféle szenny és szörnyűség ellen, ami a nemzet válságához, a magyar értelmiség meghasonlásához, a nemzet tudathasadásos állapotához vezetett.
Nagy költőnk drámai helyzetképei felkavaróak ugyan, de elemzései során nem hagy magányosan, elveszetten ácsorogni bennünket ezen a lidércnyomásos roncstelepen, hanem személyiségének hitelével mellénk szegődik gondos útvezetőnek. Csoóri Sándor minden sora vallomás, önmarcangoló igazságkeresés, ami magával ragadja és fölmagasztosítja olvasóit is. Egyszer a szellem irdatlan magaslataira röpít bennünket, aztán leszáll velünk a poklok mélyére, hol közelebb visz, hol távolabb tart a bonckés alá vett események helyszínétől, amíg rá nem hangolódunk életérzésére, és fel nem ismerjük az általa lát(tat)ott összefüggéseket. Pszichológusként azt is mondhatnám, hogy Csoóri Sándor esszéit olvasva, beszédeit hallgatva, tulajdonképpen kognitív terápiában részesülünk. Írásai ilyen értelemben pszichológiai szempontból is mesterművek, amelyek ráeszméltetnek bennünket sorsunk rejtett összefüggéseire. Ezt a ráeszméltetést, az ocsúdást, amit nevezhetnénk katarzisnak is, a gyakorlott lélekgyógyászok is megirigyelhetnék tőle.
Csoóri Sándor esszéi fölkavaróak, ugyanakkor lelket öntenek belénk, paradox módon zaklatottság helyett belső nyugalom áraszt el bennünket. Hogyan lehetséges ez, kérdezhetnénk, hiszen nyugtalan szellemével, költői látomásaival a múlt és jelen szörnyűségeit, a romlás és pusztulás tényeit járja körül? Nem inkább lidércnyomásosnak kellene ettől lennünk? Nem. Belső nyugalmunknak az a titka, hogy Csoóri Sándor érzékeny költői lelkével, szubjektív gondolatfűzéseivel helyreállítja a valóság és a valóság értelmezése közötti áramköröket, amelyek valamikor régen megszakadtak, eltömődtek bennünk. Miután kibogozza a reménytelenül bonyolultnak látszó csomókat, mintegy véget vet annak az elveszettség-érzésnek és a vele járó fejetlen rohangálásnak, ami a tájékozatlan, gyökértelen emberek mindennapjait jellemzi.

Kell egy értelmiségi csapat

A könyv első fejezetének címe és témája a Márciusi Charta. ''Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk” - kezdi fejtegetését. Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Ám amíg mi átlagemberek többségünkben csakugyan csetlünk-botlunk a nyelv útvesztőiben, Csoóri Sándor esszéiben találó minden szó, helyén van minden kifejezés. Fejtegetése okos, folyékony, emelkedett, érezni rajta, hogy sorról sorra élvezi az írást. A gondosan megválogatott szavak, mint mezsgyekövek jelölik ki gondolataink irányát.
Merre van ez az irány? Csoóri Sándor gondolkodói bátorságával, meglátásaival, érveivel a valóság új összefüggéseire irányítja figyelmünket, hogy ezzel önmagunk vállalására, közösségi cselekvésre bátorítson, ösztönözzön bennünket. Nem egy tanár felsőbbrendűségével teszi ezt, nem kioktatni próbál bennünket magyarságunkból, helyzetismeretünkből, a történelemből, arról, hogy mi történt velünk Mohácsnál, 1848. március tizenötödikén, Trianonban, 1956-ban vagy a rendszerváltás idején. Nem.
Úgy látszik, hogy a lánglelkű költőket fölruházza az ég avval a különleges képességgel, hogy egy személyben élnek meg és láttatnak mindent. Csoóri Sándor is rendelkezik evvel a különleges képességgel: író, tudós, filozófus, tanár, filmes, történész egy személyben. Sőt, politikus is, aki tisztánlátásra és keményebb tartásra próbál rábírni bennünket. Saját példájával járva elöl, hiszen azt a szerepet látja el, amit a népükkel együtt érző bátor értelmiségieknek régen kötelességük volt ellátniuk. Sajnos, ma már nem ez a helyzet. Ha nem került volna sor az értelmiség árulására, gyáva meghunyászkodására, félreállására, sokféle gyalázatnak lehetett volna elejét venni - véli a költő. A magyar értelmiség azonban puhány, félreállt, nem tölti be hivatását. Árulóvá vált, mert mindent átengedett a Politikának. Ebből adódott az a tudathasadásos állapot, hogy a magyar nép ebben a sorsdöntő időben szellemi vezetőréteg nélkül maradt, az ország meg közprédává vált.
Csoóri Sándor nem tartja elfogadhatónak és igazolhatónak ezt az állapotot, hiszen amíg az értelmiség kivár, gyáván félreáll, addig a politika minden szennye és bűne zavartalanul árasztja el a közéletet. A költő szavait idézve: ''ömlik át zavartalanul a demokráciába”. Csoóri Sándor szerint ''Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye”. Ez az eredendő bűn ''ott csikorog” mindenben, ''az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában”.
Ez a magyarázata annak, hogy a rendszerváltással a felemelkedés helyett milliók kerültek a lecsúszás pályájára. Ezt a romlást szeretné Csoóri Sándor megállítni. De hogyan? ''Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból?” - kérdi. Csak olyasmit - adja meg rá a választ - ''ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket”. Ehhez kellene egy értelmiségi csapat.
Jó, de hol és hogyan lehetne ehhez a feladathoz, értelmiségi csapathoz ,,hitben és képzeletben nagyra nőtt embereket” találni? Tudósokat, írókat, filmeseket, filozófusokat, jogászokat, tanárokat, szociográfusokat, pénzembereket.
Csoóri Sándor nem habozik, 2007 tavaszán sorakozót fúj, minek hatására afféle újkori csodatevésnek lehetünk tanúi. Megírja Márciusi levelét, és ezzel hozzáfogott a szellem embereinek verbuválásához. Ne feledjük, hogy az ország mélyponton van. Gyurcsány Ferenc, a miniszterelnök maradéktalanul kiárusítja az országot, ugyanakkor lehúzza a redőnyt a határon túli magyarok előtt, és ami talán a legfelháborítóbb: távozásra szólítja a helyzettel elégedetlen fiatalokat. Azt hinné az ember, hogy aki értelmiséginek tartja magát, az a továbbiakban nem vállalhat azonosságot a regnáló hatalommal. A magyar értelmiség többsége azonban még mindig hallgat és vár. ''Megvásárolták? Megfélemlítették? Kitöröltek az agyából minden tudást?” Ezzel a tétlenséggel kapcsolatban Csoóri Babits Mihálynak a harmincas években megfogalmazott ítéletét idézi: ''Jellemző, hogy a magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem a cselekedet, hanem a mulasztás”.

Magyar szellemi felsőház

Röviddel a Márciusi levél megírása után sor kerül a Márciusi Charta első ülésére, a magyar szellemi felsőház megteremtésének kísérletére. Visszatekintve az öt évvel ezelőtti eseményekre, meggyőződésem, hogy az akkori sereglésnek kulcsfontosságú szerepe volt Magyarország későbbi politikai arculatváltozásában. Természetesen a széles néprétegek gyors elszegényedése, az oktatásügy és az egészségügy szétverése, az ország tatárdúlásra emlékeztető letarolása következtében, ahogyan mondani szokták, betelt a pohár. Ahhoz azonban, hogy határozott politikai irányváltásra kerüljön sor, szükség volt a szellemi életben bekövetkező változásokra. Azoknak az értékeknek (nemzet, család) a felmutatására, amelyek később visszaköszöntek az ország új alkotmányában.
Örömmel és nem kis büszkeséggel tölt el a gondolat, hogy Csoóri Sándor meghívásának köszönhetően ott lehettem a Márciusi Charta alapító tagjai között és részt vehettem a későbbi tanácskozásokon. Páratlanul fölemelő élményt jelentett részesévé válni egy olyan autonóm személyiségekből verbuválódó testületnek, amely a magyar szellemi élet kiválóságaiból állt össze. A hasonlat ugyan túlzó, de 1848 óta először léptek színre a nemzeti élet védelmezői, hogy megpróbálják kezelhetővé tenni a lehetetlent, a nemzet érdekében megreformálni a politikai, gazdasági, szellemi életet. Gyors áttörést aligha lehetett remélni, de a hallgatás falán rések keletkeztek. Csoóri Sándor hívó szavára a boldogtalan világmegváltók, akik addig szobájuk félhomályából lődözték a vakvilágba gyilkos nyilaikat, összejöttek közös gondjuk megbeszélésére. Vakmerő könnyedséggel azt gondoltuk, hogy elég az első találkozó után néhányszor összejönni, és megélénkül tőlünk az élet, új irányt vesznek az események.
Először a csend, ahogyan az vihar előtt lenni szokott, még nyomasztóbbá vált körülöttünk, de valahol a lelkek mélyén kezdetét vette az a talányos néma forradalom, amely aztán a szavazófülkékben a nemzeti oldal kétharmados győzelmével végződött. A körülmények gyűrődéseiről nem kívánok itt hosszabban írni, a buktatókról, elakadásokról, csalódásokról sem. Ezekről, és a mai idők csalánjairól és bogáncsairól majd elolvassuk Csoóri Sándor újabb esszéit.

A tömeges lapulásról

A kötet második fejezetének címe, A lélek karóba húzása, jelzi, hogy mekkora kétségbeesésben, tanácstalanságban és közönyben élünk és milyen szívszorító félelemmel nézünk a nemzet jövője elé. ''Soha ennyire nem maradt magára nép, mint ahogy most a magyar. Ezt, ha tagadni akarnánk, akkor se tudnánk. Talán a török időkben, a hódoltsági részeken volt ilyen ágrólszakadt és tanácstalan” - írja Coóri Sándor. Vajon hova lett belőlünk a régi tartás? Hogyan alakult át a valamikori dac és keménység ''tömeges lapulássá”? ''Mostanában már lázongunk, káromkodunk, kárhoztatjuk a kormányt eszelős intézkedéseiért, de ha a csoda nem történik meg magától”, marad minden a régiben, ''várjuk továbbra is, hogy egyszer talán mégis megtörténik”.
Csoóri Sándor élete, munkássága, világlátása a nemzetmentésre összpontosul. Ehhez a feladathoz, a nemzet szellemi, erkölcsi megújulásához próbálja megnyerni mindenkori olvasóit és hallgatóit. Minden írása, beszéde arra buzdít, hogy lépjünk ki a mindennapi hazugságok világából, tegyük szabaddá lelkünket egy nagyobb feladat számára, amely túlmutat pillanatnyi életünkön.
Néha mintha mozdulna is valami, de valahogy minden gyorsan a saját hamvába hullik. Gondoljunk csak a tiltakozásokra, tüntetésekre. Annak idején az orvosi testületek és sok civilszervezet tiltakozott az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (közismert nevén a Lipótmező, illetve a Sárga Ház) bezárása ellen, sokat, keményen és becsületesen. ''De néhány óra alatt elfonnyadt minden.” Ahogy másnapra elárvultak az újságok hírei, ahogy félóra múlva kialudtak a televíziókban elmondott igazságaink, úgy maradtunk kifosztva mindig. ''Emiatt előbb történnek meg az események, mint elejét vehetnénk. A híradások arról szólnak, amit már elvesztettünk.” Ezek azok a súlyos igazságok, amelyekre Csoóri Sándor irányítja figyelmünket...
És ha már az igazságról esett szó, időzzünk itt el egy pillanatig. ''Mi az igazságosság?” - kérdi Csoóri: ''...egy napsütötte szó, amelyet ritkán használunk. Amíg nem erősödik meg lelkében a közösség, addig az igazságosság csak öröklött fogalom, amellyel nem tudunk mit kezdeni.” Ezeket és a hasonló sorokat olvasva olyan fölizzó pillanatokban van részünk, mint amikor sötét éjjel villámfénynél nappali világosság ragyog be mindent.

Méltó feladat

Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk tőle a könyv harmadik fejezetében is, amely A bátorság gyakorlása címet viseli. A fejezetben nincsenek hosszabb eszmefuttatások, többnyire csak néhány találó mondatból állnak, vagy éppenséggel gondolatszilánkok. Régen a tüdőbaj volt a veszedelmes népbetegség - írja -, ma pedig az akaratgyengeség. Egy újabb gondolat: ''A szegények egyre távolabb kerülnek a gazdagoktól, és ez a növekvő távolság magától szüli és növeli a bűnt és az igazságtalanságot”. És még egy: ''A haza földje a nemzet teste is. Ha a gazemberek azt is eladják alólunk, mi hazajáró szellemek és lelkek leszünk egész életünkben”.
Vissza-visszatér az írástudó felelősségének a kérdésére. ''Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia éppúgy szabadított föl bennünket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat.” Mi viszont, mármint a magyar írástudók, ebben a sorvasztó léthelyzetben elfogadtuk és szótlanul tudomásul vettük a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. ''Az első szabad választásokon a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy fölakasztott vértanúk hozzátartozói.”
Összerándul az ember gyomra a gondolatra, hogy mennyi gáncs és támadás éri. Azok részéről, akiknek a szemében a nemzet szálka, akik számára minden vállalható emberi közösség útban van. Az izgága ''megmondó embereknek” így vág vissza: Milyen jó lenne, ha a nemzetfölötti bankok népéről (a komprádor értelmiségről) írna valaki hasonló feszültségű művet, mint Illyés Gyula a puszták népéről ... ''az ország lakói mást se olvasnának, csak ezt a könyvet”.
Minél több gáncs, támadás éri, annál szilárdabb a meggyőződése, hogy minden rossz körülmény ellenére a nemzet felemelkedésén, megújításán kell dolgoznia. Eközben néha félmondatokkal tesz helyére fajsúlyos dolgokat.
''A nemzetek ritkán gyűlölködnek, az államok annál inkább.” Mélységesen igaza van, hiszen az állam a hatalmat testesíti meg, a nemzet a közösséget. ''Nem igazolhatja az embert semmiféle tetszetős igazság, csak az, amely másokéval is összhangba hozható.” Vagy: ''A kultúra nem dísz, nem fényűzés, nem ráadás valamire, hanem élet.” ''Kétnyelvű emberek élnek a világon, de két anyanyelvű népek nem.” ''Saját erejéből senki és semmi nem tud megszületni. Mindig szükségünk van egy másik élőre, aki titkos megbízatás nélkül is kiválaszt egy kicsike jászolt, hogy itthon érezhessük magunkat ebben a cifra világban.”
Csoóri Sándor esszéivel az ország kétségbeejtő állapotában kutatja, keresi a gyógyulás lehetőségeit. Helyzetjelentései, látleletei nyomán lelkileg az olvasói is bevonódnak abba az eseménysorozatba, amely az ország és nemzet hányattatásáról szól, ugyanakkor együtt jár a belső táj, a magyar kultúra értékeinek, megtartó erejének a sokoldalú tudatosításával.
Esszéi gyakran tágítják ki világukat és világlátásunkat az egyetemes kultúra nagy példáival, máskor a történelem olyan képtelen, elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan tényeivel szembesít bennünket, mint a Trianonban elkövetett nemzetgyilkosság. A legnehezebb balsorsban is összetartozásunkra apellál. Az ország bomlási folyamata végül is ''közös lelki alapunk”. Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon a közösség táptalajából új impulzusokhoz, éltető erőforrásokhoz kell jutnunk. Ennek előfeltétele, hogy ''minél világosabban tárjuk föl az ország gazdasági, erkölcsi, szellemi és politikai válságát”. A kilábalás a szellemi élet fölizzásával kezdődhet. Csoóri Sándor minden sorával, gondolatával, szavával ezen fáradozik.
Az olvasás nekem mindig húsvéti pillanat is - írja önvallomásában. Nos, nekem meg Csoóri Sándor esszéinek olvasása jelent mindig húsvéti pillanatot, amennyiben föltámad bennem a remény: nincs veszve minden, amíg ilyen nagyformátumú személyiségek óvják féltő gonddal azt a nemzetet, amelynek a nyelvén szólnak.
Végül befejezésül idekívánkozik az a gondolat, amelyet mindannyiunknak érdemes megszívlelnünk. Csoóri Sándor többször idézi Széchenyi szavait, aki egyik vallomásos írásában azt mondta: ''Mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek”. Ennél nemesebb feladatot a magunk számára keresve sem találhatunk.
* A Hitel folyóirat különböző szerkesztési alapelvekre hivatkozva nem adott helyet Hódi Sándor Csoóri Sándor előtt tisztelgő írásának. A hozzánk eljuttatott remek elemzést mi nagy örömmel továbbítjuk olvasóinkhoz - már csak azért is, mert e közléssel méltóképpen hajthatunk fejet a közelmúltban Kossuth Nagydíjban részesült Csoóri Sándor barátunk és tanítómesterünk előtt
HÓDI Sándor, Ada, 2012. március 9.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..