* Legendák között nőttél fel, édesapád Juhász Ferenc, akinek olyan barátai voltak, mint például Illyés Gyula. Mi volt számodra olyan vonzó az ő világukban, hogy az irodalmat választottad?

— Nagyon impulzív, sokszínű, alkotással, szeretettel teli gyermekkorom és felnövéstörténetem volt, melyben rengeteg jót kaptunk. A jó nem a könnyűt jelenti, hanem a teremtőerőt és a szépséget, hogy az ember megtalálja a szépséget az írott szóban, mondatban, egymás tekintetében, melybe kapaszkodni lehet. Mint ahogy mindenkinek, nekünk is voltak nehézségeink, melyek előrevisznek bennünket. Azt gondolom, hogy egy alkotással teli gyerekkor mindenkit inspirálhat. Gyermekkori élmény: nővéremmel, Eszterrel figyeljük, hogy édesapám bemegy a dolgozószobába, csönd van, száll ki a füst, értelemszerűen cigarettázik, és az íróasztalnál nagyon fegyelmezetten ír, majd kinyílik az ajtó. És a tekintetében látszik a csoda. A nővéremmel egy olyan világban éltünk, ahol kinyitott és becsukott ajtók mögött varázslatok születtek, olyan irodalmi művek, amelyeket száz-kétszáz év múlva is tanítani fognak, mert meghatározzák a XX. századi magyar nyelvet. Legendák mellett születtem, és tőlük kaptam Vajdaságot is — Danilo Kišt, Bori Imrét, Gion Nándort, és sorolhatnám —, minden hozzájuk eredeztethető vissza. Bármi lehet a világban, az érték itt van ezekben a szavakban, levelekben, versekben — a miénk már egy mást tapasztaló generáció, de talán éppen ezért kihívás megteremteni ezeket az összekapaszkodásokat.

Emmer László felvétele

* Milyen örökséget kaptál édesapádtól?

— Az én örökségem az irodalom és a nyelv tisztelete. Nálunk nem volt csúnya beszéd, rövidített kommunikáció, és fontos volt a levelezés. Kilencéves voltam, amikor meghalt az unokatestvérem Madridban, ami felfoghatatlan trauma volt. Elkezdtem leveleket írni a nagynénémnek, és teljesen mindegy, hogy miről írtam a kilencéves fejemmel, az egymásra figyelés volt a fontos, és az, hogy a nyelvvel megpróbálunk erőt önteni a másikba. Csak akkor lehet sok embert összefogni, ha hittel csinálsz valamit. Édesapámban elképesztően sok erő volt, és azt vallotta, hogy a művészet küldetés, hit, mely nem térül meg azonnal, de nem is azért csinálja az ember, hogy bármit kapjon érte, hanem azért, mert a művészettel bármilyen helyzetet túl tudunk élni, teremteni, adni tudunk egymásnak, illetve a jóra törekedni.

Boldog Ati felvétele

* Gyermekkori alapélményed, hogy a líra férfi- és női szólamban egyszerre szólal meg. Mesélnél erről?

— Beleszülettem abba, hogy serceg a toll és kopog az írógép. A szüleimet az első pillanattól kezdve nagyon szoros szál fűzte össze, és az életük minden téren összefonódott. Nemcsak szerelmespárként, majd szülőként voltak egymás mellett, hanem édesanyám támogatta is édesapám munkáját, ő volt a verseinek az első olvasója, és aki legépelte a műveket. A versek alkotása egy zárt szobában történt, de ennek mindenki része volt. A csönd is része az olvasásnak és az írásnak is, hiszen gondoltunk arra, aki ott ül bent, és nem azt éreztük, hogy alá vagyunk rendelve, hanem azt, hogy segítünk egy zsenit abban, hogy neki sikerüljön, és ez mindannyiunknak jó. Talán ez a lélekállapot is kiveszőben van: hogy teljesen oda tudom adni magamat, és nem várok érte semmit. Egy évszázadban kevés olyan zseni adatik meg, mint például Juhász Ferenc, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky János, és ha ezt az ember felismeri, látja a tekintetében, a munkájában, akkor ez egy közös üggyé válik. Nagyon emlékszem a feszült csendekre otthon, hogy lábujjhegyen jártunk, és ezt igencsak élveztük. Szeretem a nővérem mondását, mely szerint édesapánk volt a nap, és mi körülötte keringtünk. A vers megszületése után következett a felolvasása és a begépelése, és szertartássá vált, hogy hétvégéken a szüleim összeolvasták a műveket. Nemcsak azt kaptuk meg ezáltal, hogy állandó, kétszólamú duruzsolásban hallgathattuk meg Juhász Ferenc verseit, hanem valóban azt éreztük, hogy ehhez nekünk közünk van. Mondhatni, élő hangoskönyvünk volt, és ez azt a négyes egységet mutatta, hogy ők ketten összeolvassák a verseket, zúg az egész lakás a költészettől, mi, kicsi gyerekek pedig részei vagyunk mindennek, van egy boldog izgalom bennünk, hogy mivé tud lenni a világ, melyben ilyen szép zajok és hangok vannak. 

Boldog Ati felvétele

* Miért vált a misszióddá az irodalmi hagyomány felélesztése és az olvasóvá nevelés?

— Abban hiszek, hogy akkor tudna az egész világ gyémánttengelye megfordulni, ha az emberek sokat olvasnának. Az én fókuszom a kultúra népszerűsítésén van, és ezt mindenki tudja rólam. A férjemnek is elmondtam, amikor megismerkedtünk, hogy egy picit más az életem, mint a legtöbb emberé, mert én nem 8-tól 4-ig dolgozom, hanem mindig. Azt gondolom, hogy nagy hatást elérni kizárólag sok befektetett munkával lehet. Lassan két évtizede dolgozom a kulturális szférában, és úgy gondolom, hogy történtek nagy változások, az irodalom már sok ember életében jelen van. Fontosnak tartom a tágasság megteremtését, és hogy nincs határ, egyben kell látni az egész Kárpát-medencét. Én ezt csak hatalmas lelkesedéssel, kevés alvással és sok munkával tudom csinálni, a családom pedig elfogadta ezt, támogat ebben. Juhászként édesapámnak és az ő barátainak, a magyar irodalom XX. századi nagyságainak az életművét szeretném népszerűsíteni. Bizakodó vagyok azt illetően, hogy akármerre megyünk, nyitott szívekre találok, hátha ugyanaz a szenvedélyünk, van miről beszélnünk.

Boldog Ati felvétele

* Idézlek: „Az irodalom világnézet.” Mit adnak neked a könyvek?

— Korán váltam olvasóvá, a többiekhez képest nálunk meglehetősen sok kötelező olvasmány volt, mert ez volt a mi közös nyelvünk. Én egy szabálykövető ember vagyok, ezért nem volt bajom a kötelezőkkel, én is szeretem a rendet és a rendszert, ahogyan a szüleim is, akiknek sváb és német felmenőik voltak. A könyvek gyakran vigaszként is ott voltak az életemben. Petőfi írja Arany Jánosnak, hogy „Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás”, és én ezt választottam az idei év mottójának, mert számomra nagyon sokszor volt a könyv vigasztalás. Fontos, hogy ki az én édesapám, de ez az én narratívám, és nem az ő személye miatt váltam olvasóvá, hanem a saját döntésemből. Ilyen döntése mindenkinek lehet, még akkor is, ha kőműves vagy esztergályos az édesapja. Amikor nehézségeim voltak, akkor vagy a szüleim adtak a kezembe egy könyvet, vagy rám bízták a választást, én pedig kerestem magam a művekben. Szerintem itt kezdődik el a szenvedély, mely valóban addiktív tud lenni. Sokan azért félnek az olvasástól, mert időbe kerül. Ebben a világban talán az a legnagyobb kihívás, hogy elmagyarázzuk, mennyire fontos az idő, melyet a könyvnek adok, hiszen ettől sok minden megváltozhat. A könyv belülről ad támaszt, ott már senki másra nincs szükségem, és általa erősebben, életigenlőbben tudok kilépni a világba. Ez egy saját döntésből létrejött világ, mely a lelkünkben van, és ahol minden egyes könyvnek megvan a helye, bármikor vissza lehet hozzájuk nyúlni. Egy megérkezés az, amikor az ember megérti, hogy minderre szükségünk van, mert érző lények vagyunk. Ezt az építkezést magunknak kell véghez vinni.