- Szabó Attila felvétele

Sok minden megelevenedett emlékezetünkben útban Csantavér felé szombaton délután. A régmúlt idők kemény őszei meg a legújabb, ugyancsak félelemgerjesztő esztendők. A közelebbi és távolabbi földeken csőtörő és kukoricaszedő gépek szorgoskodtak. Messziről vajon hogyan lehetne megállapítani, hogy azok közül a kombájnok közül mindnek ott van-e a helye - jegyeztük meg a napilapunkban aznap olvasható elképesztő esetre gondolva, mely szerint egy gazda földjéről kombájnnal lopták el a mintegy 4000 eurónyi termését...
Csörög a telefon ismét, Teleki Júlia előveszi a táskájából, és máris mondja: - Csantavérre megyek éppen, a Bartók Béla Művelődési Egyesületben lesz könyvbemutatóm. Ha az autó zúgása nem zavaró, akkor megcsinálhatjuk a beszélgetést az Újvidéki Televízió részére. - Júlia elismételte mindazt, amit már tegnap (október 7-én) többször is elmondott az újságíróknak és minden érdeklődőnek, hogy örül a rehabilitációnak, de szomorú is. Az első órákban megszólalni is alig tudott, folyton a szeretteire gondolt, akik nem élhették meg a fájdalmas, de feloldozó pillanatot, azt, hogy rehabilitálták a Csúrogon 1944. október végén elhurcolt, megkínzott, kivégzett édesapjukat, és azokat, akiket 1945. január 23-án és hajtottak gyűjtőtáborba, valamennyi csúrogi magyarral együtt. Előbb Járekra, majd Szépligetre (Gajdobrára), Wekerlefalvára (Újgajdobrára) hurcolták őket. Közülük sajnos csak nagyon kevesen élnek a jogukkal, és nyújtják be a rehabilitációs kérelmüket. Jóllehet továbbra is kitartanak a 2005-ben elfogadott követelésük mellett, hogy rehabilitálják mindazokat, akiket ártatlanul meghurcoltak és azokat is, akiket 1944-ben ártatlanul kivégeztek, valamint töröljék a kollektív bűnösség elvét. Hogy 67 év után végre méltón eltemethessék halottaikat, és kegyelettel emlékezhessenek meg róluk.
* ,,Vérrel, könnyel szentelt hely ez, tanúsítja ez a kereszt! 1944-2011" - olvashatjuk az idén májusban felállított eddigi legnagyobb fakereszten, amelyet vélhetőleg nemrég öntöttek le vörös festékkel - válaszolta Júlia az újabb kérdésre. - Ezt a legutóbbi keresztgyalázást szombaton vettem észre, amikor a Magyar Televízióval Csúrogra mentem, a dögtemetőbe. Nem tudni, mikor követhették el, augusztus végén ugyanis, amikor legutóbb ott jártam, még sértetlen volt a kereszt.
Beesteledik, mire Csantavérre érünk. A katolikus templom az irányadónk, a helybeliek pedig készségesen útbaigazítanak bennünket. Az idén tavasszal gyönyörűen felújított Bartók Béla ME előtt találkozunk Muci Attilával, az MTV tudósítójával. Ő is csantavéri, a hétvégét otthon tölti, és hacsak lehet, semmiről sem marad le. Közben érkeznek a helybeliek, és ismét megidézzük a történelmet, a hideg napokat, amelyekről évtizedekig nem lehetett beszélni. Kozma Zoltánnak, a Bartók Béla ME elnökének a köszöntőszavai után Dudás Károly, a falu szülötte, a Hét Nap főszerkesztője, Teleki Júlia Hol vannak a sírok? c. könyve bemutatójának társszervezője köszöntötte a jeles kutató asszonyt, aki következetesen küzd a Kárpát-medencében történt, elhallgatott tragikus események napvilágra kerüléséért, hadd szerezzenek róluk tudomást Nyugat-Európában is:
- Szinte egyedülálló az a küzdelem, amelyet Teleki Júlia folytat. Nemcsak édesapja és családja rehabilitálásáért küzd, hanem a Délvidék több tízezer mártírja becsületének a visszaállításáért is, mindazokénak, akiket igazságtalanul megvádoltak, megkínoztak, majd kivégeztek, valamint mindannyiunkért, emberhez méltó életünkért is. Csantavér viszonylatában nagy jelentőségű eseménynek számít, hogy a közelmúltban rehabilitálták a Kozma családot. Júlia pedig tegnap kapta meg az ő családja rehabilitációjáról szóló végzést. Csodálatosak az ilyen pillanatok, valamelyest elégtételül szolgálnak mindannyiunk számára az elszenvedett sérelmekért. Jelenünk azonban azt jelzi, hogy nemcsak az igazságtalanul perbe fogott, vagy perbe nem fogott nagyszüleink, szüleink voltak háborús bűnösök, hanem mi magunk is azok lettünk, akik ebben a társadalomban élünk a gyalázatos restitúciós törvény elfogadásával. Komoly intelem ez mindannyiunk számára, hogy kiket illessünk meg bizalmunkkal a legközelebbi választásokon. Azokat semmi esetre se, akik a törvényre szavaztak. Erről nyíltan kell beszélnünk, hogy mindinkább tudatosodjon egész közösségünkben.
Beszélgetésnek terveztük az estet, csakhogy Júliából az újságírók kérdése nyomán árad a szó. Szinte egy szuszra mond el mindent, ami véleménye szerint fontos azokban a pillanatokban. Így történt ezúttal is. A bevezetőmben említettem, hogy a két évtizeddel ezelőtti békemegmozdulásokon és a háborúellenes tüntetéseken, a Nők Feketében nyári találkozóin találkoztunk először.
- Mit jelent csúrogi magyarnak lenni? Ebben benne van a halál, az árvaság, a meghurcoltatás. Minden - mondta előadása elején. - Én ebben nőttem fel. Tíz hónapos voltam, amikor édesapámat kivégezték. Ezért én nem mondhattam ki soha, hogy édesapám. Az 1944-45-ben történt megtorlásról eddig begyűjtött vallomások szinte azonosak, a világ bármely tájáról érkeztek is. Ez a borzalmak megtörténtét bizonyítja. Számomra nagyon fontos, hogy elégtételt szolgáltattak végre a családomnak. Az Újvidéki Felső Bíróság kimondta, hogy politikai és ideológiai üldöztetés és erőszak áldozatai voltunk. Mi tudjuk, hogy a nemzetiségünk, a magyarságunk miatt hurcoltak meg bennünket. A megfélemlítésünk, a megalázásunk viszont azóta is tart. Most legutóbb vörös festékkel öntötték le ismeretlenek a májusban felállított csúrogi emlékkeresztet. Ha majd a vörös festék helyett a bocsánatkérés koszorúja lesz az ártatlanul kivégzettek keresztjén, akkor beszélhetünk igazi rehabilitációról.
Júlia beszélt az 1990-es évekről is, a háborúellenes megmozdulásokról, amikor itt a Délvidéken, a Vajdaságban tömörültünk mindannyian, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, akik kiálltunk a békéért. Támogattuk Nenad Čanakot, a Vajdasági Képviselőház első ,,demokratikus" elnökét, és támogattuk őt a 2000-es ,,fordulat" után is. Sajnálattal jegyezte meg, hogy a Magyar Szóban megjelent interjúból kimaradt az erre vonatkozó fontos kérdés, a válaszával együtt.
A könyvbemutatón ezúttal is ott volt egy Csúrogról származó asszony, a kivégzett Bellai János leánya, aki könnyeivel küszködve mondta: mindaz igaz, amit Júlia elmondott, de az akkori időknek hallgatás volt a neve. De még ma is sokan félnek. Ha azonban mind többen jelenünk meg a hasonló összejöveteleken, akkor egymást erősíthetjük, bátoríthatjuk. Mások is megjegyezték, miközben Júlia dedikálta könyveit: ne engedjük, hogy még jobban megosszanak bennünket. Összefogva lehetünk csak erősek.
aut>STANYÓ TÓTH Gizella
i