Már roskad a kásás hó, lassan-lassan vége lesz ennek a hideg télnek itt, az idegenforgalmas Kereszttátihoz címzett Basa Fogadó környékén is, Gyergyóban. Kora hajnalban azért még mindig begyújtanak a fogadó kályhaezüsttel bemázolt, embermagasságú fűtőalkalmatosságaiba, mert mit szólnának az ide kora reggel munkájukhoz erőt meríteni rendre betérő bátor favágók, ha hideg-rideg fogadtatásban részesülnének? Mire mi déltájban megérkezünk -- az erdélyi nyugalmazott folyóirat-szerkesztő, a délvidéki, hamarosan ugyancsak nyugállományba kényszerülő lapszerkesztő, a korondi festő, a napi politikának harmincévesen hátat fordító anyaországi rendszerváltó politikus és jómagam, a csantavéri gyökerű egykori délalföldi múzeumigazgató --, már barátságos meleg segíti le rólunk a nagykabátot.
Megint régóta láttuk már egymást, így aztán az időjárás idei rendhagyó viselkedésén kívül is van mondhatnékunk egymás számára, kifogyhatatlanul. Szó esik a rendszerváltoztatás korában alakult pártokról -- mert választások lesznek hamarosan két országban is --, melyeknek létrehozásában mindannyian részt vettünk. Magyarországon, Romániában és -- akkor még -- Jugoszláviában, s amely pártok vagy megszűntek az elmúlt több mint két évtized folyamán, vagy pedig már rég eltávolodtak tőlünk. Fölemlegetjük Antall József egykori sokat emlegetett mondatát, miszerint a hála nem politikai kategória, s ennek igazolására a magunk életéből is tudnánk példákat sorolni napestig. Aztán, mivel ketten is érintettek vagyunk e tárgyban, szót ejtünk még a legmagyarabb délvidéki faluról és annak szokatlanul nagyméretű bazilikájáról is.
Még nagyapámtól hallottam gyerekkorom gyorsan sötétedő téli estéin, hogy amikor az ő falusfelei kinőtték a régi Istenházát, úgy döntöttek, újat, tágasabbat, a bácskai zsíros fekete földekhez méltóbbat építenek helyette. Igen ám, de milyet? A falu mennyiségtan- és vegytantanára azt javasolta, hogy a sok áldatlan vita helyett Csantavér képviselő-testületének deputációja kerekedjék fel, s menjenek el Rómába, mert ott ő látott egy olyan, de olyan templomot, amely minden bizonnyal méltó lehet a település rangjához. El is mentek. Eltöltöttek ott egy hetet, sorra járták az Örök Város templomait, és valóban: az a templom tetszett a többieknek is legjobban, amelyről a mennyiségtantanár beszélt. A Szent Péterről elnevezett zöld kupolás katedrális. Ettől kezdve nem volt több vita köztük, hazamentek, és megépítették a maguk templomát, a vegytantanár még betlehemet is készített a karácsonyi templomszentelésre. -- És mit gondoltok, ki volt ez a szülőfalumban köztiszteletben álló tanár? -- veszi át a szót Károly, a délvidéki lapszerkesztő -- Nem más, mint Matuska Szilveszter. A biatorbágyi merénylő. Az első ismert magyar terrorista. De mi késztet ilyen sors- és lélekfordító változásra egy embert? Egy templomot álmodó, falujának betlehemet készítő, köztiszteletben álló tanárembert?! Károly azt mondja, gyermekkori megaláztatásból fakadó lelki sérülés, az általa feltalált elfogadatlan találmányok miatti megkeseredettség, dac. S hogy ő csak be akarta bizonyítani: neki van igaza, amikor olyan szerkezetet akar szerelni minden közforgalmas vasúti sínre, amely előre jelzi a gyilkos merénylő szándékot. S hogy fatális véletlen folytán (?) az akkor menetrendszerűen érkezni szokott teherszerelvény helyett nemzetközi expresszt irányítottak a viaduktra.
Az első magyar terrorista a váci börtönbe került a harmincas évek első felében, s amikor a Magyarországra törő Vörös Hadsereg elfoglalta a várost, a börtönőrök is elmenekültek a fegyintézetből. A rácsos, szürke épületbe érkező szovjet tiszteket egy jólöltözött ötvenes éveiben járó férfi fogadta. A börtönigazgató, aki az intézmény átadását gyorsan, ellenállás nélkül le is bonyolította. A börtönigazgató természetesen Matuska Szilveszter volt. Önként vállalt feladatának teljesítése után ő is elhagyta az épületet, és ettől kezdve végleg letűnt a nyilvánosság színpadáról. -- Csantavéren még látták, első útja a frontvonalon átgázolva oda vezetett, de hogy onnan hova tűnt, talán senki sem tudja -- zárja le a történetet Károly barátunk.
A tömeggyilkosok szándékai és útjai többnyire kiszámíthatatlanok.