Teljes tanácstalansággal olvastam Gubás Jenő támadását, amelyet ellenem intézett a Hét Nap múlt heti számában annak apropóján, hogy az Újvidéki Televízióban bemutattam az új elsős és másodikos magyar nyelvű tankönyveket. Egészen véletlenül megőriztem az adás videofelvételét, újra megnéztem, hogy ellenőrizzem magam, és nehogy véletlenül én is pontatlanságokat állítsak. Szomorúan mondom: a cikkíró saját előítéleteinek rabja. Ebből következik, hogy gondjai vannak a szövegértéssel, és mindent szándékosan félremagyaráz.
Hadd helyesbítsem!
Bármennyire szeretné is a cikkíró, nem arról a ,,siker"-ről számoltam be, hogy megjelent egy újabb tankönyv magyar fordításban. Azt emeltem ki elsőként, és ezt több ízben is hangsúlyoztam, hogy megjelent egy vajdasági magyar szerző, nevezetesen Tolnay Ilona elsős és másodikos zenekönyve, amely Kodály-módszerrel készült. Elmondtam továbbá, hogy óriási jelentősége van, hogy végre tanítói kézikönyv is napvilágot látott az elsős magyarnyelv-tanításhoz, most először az itteni tankönyvkiadás, vagy ha úgy tetszik, a vajdasági magyar kultúra történetében. Megemlítettem, hogy a szerb mint környezetnyelv oktatásában új fejezet kezdődhet, mert új képeskönyvek jelennek meg az elsősöknek és a másodikosoknak (mellesleg új kézikönyvek is). Kiemeltem az anyanyelvi tankönyvcsaládok jelentőségét is. Majd ezek után pontosan egy összetett mondatot szenteltem a másodikosok képzőművészet-órán használható tankönyvének. Nem felel meg tehát a valóságnak a cikkíró azon állítása, hogy ,,a műsorban arról is szó volt, hogy megjelent a Kodály-módszer alapján megírt zenei tankönyv”, mert valójában az én bemutatásomban elsősorban arról volt szó.
A képzőművészet tankönyvből a kamera bemutatott másfél oldalt. Éppen azért nyitottam ki a tankönyvet, mert érzékeltetni akartam: a tankönyvkiadó koncepciója nemcsak az eredeti tankönyvek kiadásában változott. És rámutatni, hogy a szerb nyelvű tankönyvek között is az oktatási reformmal párhuzamosan végre olyan tankönyvek jelennek meg, amelyeket érdemes lefordítani, még akkor is, ha nem tartoznak a kötelező tankönyvek sorába. Az általam ismertetett tankönyv nem tartalmaz semminemű nemzeti jelleget. Kizárólag a rajztanításra összpontosít, szigorú logikával vezeti be a legkisebbeket a formák világába. Környezetünk megfigyelésére ösztönöz. Hogy a rajzolás ne csak tehetség kérdése legyen, hanem egy tanulási folyamat eredménye. Ez a lényege, és ezért kiváló, jól használható a tanításban.
A cikkírónak azonban a látásával is gondok lehetnek, mert azt állítja, hogy a képek ,,különböző szerb népviseleteket ábrázoltak”. A műsorban viszont másfél (!) könyvoldal volt látható, pontosan hét képpel, és valamennyi kiváló művészfotó! Az elsőn csónakok sora, ami készülhetett akár a Tiszán is, a másodikon egy szép fasor van (lehetne például a szabadkai sugárútnak nevezett utca is!), a harmadikon bemutató repülést tartó gépek, amint a kék égen szabályos csíkot hagynak, a negyediken úgynevezett sordíszek, azonos mértani alakzatok egymásutánja, az ötödiken egy indiai (rádzsasztáni) épület csodálatos ablakai, a hatodikon egy híres ravennai mozaik, a hetediken egy rendetlen gyerekszoba rajza látható. Mindez a vizuális kultúráról szól, például olyan alapfogalmakról mint rend, elrendezettség az élet számos területén. Nincs a könyvben ,,szerb népviselet”, mert nem tartozik a tárgyhoz. És miféle szöveg említhetné meg a ,,gazdag magyar képzőművészetet”? Második osztályosoknak szánt munkáltató tankönyvről van szó, akik éppen csak megtanultak olvasni! Egy-egy cím, egy-egy utasítás igazítja őket el! Ennyi benne a szöveg, nem is kell több. Többek között a cipőfűzést tanulják meg belőle mint alkalmazott művészeti formát. Dörgedelmes ,,magyar” idézetekkel, tudálékosan nekirontani egy másodikos rajzkönyvnek?
Gyanítható, a cikkíró, aki magát ,,öntudatos magyar ember"-nek nevezi, az ,,idegen” mozaikot nézte szerb népviseletnek, annak látványán háborodott föl olyannyira, hogy tollat ragadott. Mert minden mögött hátsó szándékot vél. Szinte az sem tartozik a tárgyhoz, de elmondható, hogy bizony az itt élő ember egyébként találkozhatna hasonlóval is. Mert itt él, ha él. Ezen a földön, ebben a közegben, amelyet ismernie ajánlatos. És mi ugye azt szeretnénk, ha a gyerekeink nem vándorolnának ki. A szülőföldön maradásra neveljük őket, jó szülőkként. Nemde, Gubás Jenő? Aminek a megismerését pedig szorgalmazza, mint pl. Az egri nők hősiessége, a Dugovics Titusz áldozatvállalása, nem tartozik az első osztályosok tananyagába. Nincs vitánk, hogy majd meg kell őket ismerni. Művészettörténetből. Egy későbbi életkorban.
Annak viszont rendkívül örülök, hogy a cikkíró hallása kiváló: valóban büszke vagyok a most megjelenő új tankönyvekre, s arra is, hogy mára a tankönyvkiadó kialakított maga mellett egy vajdasági magyar tankönyvíró, -készítő műhelyt. Ami egyrészt azért fontos, mert az itteni értelmiségi társadalom érettségét, rétegezettségét és rugalmasságát reprezentálja (bár ezt, úgy látszik, sokan szeretnék kétségbe vonni), másrészt viszont jó néhány szerző, szakvéleményező, sajtó alá rendező (pedagógus), sőt fordító részére olyan munkát biztosít, amelynek egzisztenciális vonatkozásai is vannak. S ez sem lebecsülendő dolog (annak ellenére, hogy gyakran elfeledkezünk róla, a kisebbségi intézmények, mint amilyen a kisebbségi tankönyvkiadás is, egyik alapvető feladata, hogy munkával egzisztenciát és fejlődési lehetőséget teremtsen az itt élő értelmiségiek számára!), amellett természetes, hogy ily módon a helyi szükségleteket is figyelembe vevő tankönyvírás erősödött meg, amelynek eredményeképpen tartalmas, érdekes, igényes tankönyvek készülnek Újvidéken! És örülni kellene minden jó tankönyv megjelenésének, bizony, úgy gondolom, mindenkinek. Még Gubás Jenőnek is Szabadkán, aki - tapintatosan fogalmazva - szakmai tekintetben kétségtelenül kívülálló.
Végezetül meg kell cáfolnom még egy állítását a cikkírónak: sajnos, nem vagyok az ,,újvidéki Tankönyvkiadó vállalat” igazgatója. Ha úgy figyelt volna, ahogyan az inkriminált elsős tankönyv javasolja, elolvashatta volna a feliratozást, ami pontos volt: a magyar nyelvű tankönyvek szerkesztője vagyok. Egyébként pontosan három éve. Természetesen rendkívül fontosnak tartom a munkámat, és kényes vagyok a szakmai hitelességre. De nem vagyok elfogult. Tudom, hogy az iskola, a jó pedagógus, a tanár vonzó egyénisége, a környezet mind-mind befolyásolja a felnőtté érés folyamatát. Magam is pedagóguscsaládban nőttem fel (édesanyám magyar szakos tanár), s pontosan tudom, hogy a tankönyv nemhogy a magyarságtudat alakításának, de az ismeretszerzésnek sem az egyetlen eszköze. És tudom, mert tapasztaltam, hogy nekünk jó tanítóink, jó tanáraink vannak, akik a mostaninál nehezebb körülmények között is nemcsak a tananyagot adhatták át, hanem emberi tartásra nevelhettek, ha úgy tetszik: magyarságtudatra. Ezt teszik ma is. Dr. G. J. téved, ha azt gondolja, hogy ez az a terület, ahol egy egyszerű képlet alapján meg kell védeni a jó magyarokat a rossz magyaroktól. Feltételezni, hogy bárki is azt ,,sulykolná” a gyerekek tudatába, hogy ,,a többségi nemzetnek milyen gazdag a művészete, neki viszont talán nincs is”? Ez a gondolatmenet bántóan felszínes és túlhaladott, a kérdés sokkal összetettebb.
Valójában miről is beszélek? Hiszen dr. G. J. veszi a bátorságot, hogy úgy ítélkezzen, hogy még csak nem is tudja, miről mond véleményt! Fogalma sincs róla, mit ítél el. De elítéli. Hja, könnyű a szakma helyett a magyarságtudathoz ,,érteni”. Nekem már-már úgy tűnik, éppannyira, mint mi mindannyian a focihoz.