Lette, a csúnya - Pálfi Ervin
Fanny, a felesége, Scheffler asszisztensnője/gazdag öreg hölgy - G. Erdélyi Hermina
Scheffler, Lette főnöke/plasztikai sebész - Szőke Attila
Karlmann, Lette asszisztense/a gazdag öreg hölgy fia - Kovács Nemes Andor
Jelmeztervező: Janovics Erika m. v.
Díszlettervező: Dömötör András m. v.
Világítástervező: Úri Attila
Dramaturg: Brestyánszki B. Rozália
Díszlettervező-asszisztens: Szilágyi Nándor
Súgó/ügyelő: Engi Georgina
Rendezőasszisztens: Úri Attila
Rendező: Dömötör András m. v.
Lettét villámcsapásként éri a hír, hogy saját találmányát, a 2CK-s dugaszt nem ő mutatja be majd a tudományos kongresszuson, hanem ügyefogyott munkatársa, Karlmann. Kérdésére, hogy miért is passzolták, főnöke, Scheffler csak titokzatosan mosolyog. A hétköznapinak tűnő, ám Lettét a lelkéig megrázó tényt felesége közli vele: kimondhatatlanul csúnya, és ilyen arccal semmit sem tudna eladni. Márpedig a cégnek nyereséges üzletet kell kötnie. Lette némi tanakodás után végül is eldönti: sebészi beavatkozással megváltoztatja arcát. Noha a sebész bevallja, soha ilyen nehéz feladata még nem volt, és kétséges a műtét sikere, belefog az operációba. Lette kimondhatatlan szorongással várja új arcát... Ami - kiderül - nagyon is szépre sikeredik. Ám a plasztikai beavatkozás nemcsak Lette arcvonásait, hanem az egész életét megváltoztatja... A kongresszuson nemcsak eladja új találmányának szabadalmi jogát, hanem kétségtelen sikert is arat a nőknél. Főleg egy idős gazdag hölgynél, aki 73 éves korára fiatalabbnak néz ki, mint a fia. És igen, innentől belépünk a plasztikai műtétek világába. Egy látszatvalóságba. A félelmek és vágyak örvényébe, ahol már semmi sem az, aminek látszik. Egy olyan vég nélküli boszorkánykörbe, amelyben az érvényesülést, a hatalmat látszatra a sebészkések, de igazából a pénz biztosítja.
Marius von Mayenburg (1972, München) kortárs német drámaíró, dramaturg, rendező színműveivel az elmúlt század-ezredvégen hódította meg az európai színpadokat. Hírnevét 1997-ben a Lángarc című darabjával alapozta meg, amellyel megnyerte a legígéretesebb pályakezdő drámaírónak járó Kleist-díjat. A művet Magyarországon először 1999-ben a Radnóti Színház mutatta be. De későbbi darabjai (pl. a Perplex, A hideg gyermek) is állandóan szerepelnek az anyaországi színpadokon. A csúnya című munkáját a budapesti Új Színház játssza... Népszerűségét maga a szerző, Mayenburg azzal magyarázza, hogy mindig arról ír, ami épp ,,hiányzik'' a színpadokon. Általában köntörfalazás és finomkodások nélkül fogalmaz. A kritikusok szerint az abszurd humor, a sötét vígjáték az ő igazi műfaja, abban mozog könnyedén és gátlástalanul.
A csúnya a szépség és a külső meg belső értékek megítélését boncolgatja. Fanny azt mondja Lettének: ,,Mint ember nagyon szép vagy... De az arcod sajnos nagyon-nagyon csúnya... Nem is értem, hogy te ezt nem tudod.'' Mire Lette: ,,Honnan tudnám, ha senki se mondja meg?'' Hát persze. Általában a szépeken akad meg a tekintetünk. A szépre vágyunk. A szépet választjuk. A csúnya előtt lesütjük a szemünket. És csúnyákat nem beszélünk, nem kívánunk... De végül is mi a szépség? Immanuel Kant szerint: ,,Szép az, ami érdek nélkül tetszik''. Osvát Ernő pedig így ír: ,,Szép: ez a szem megállapítása, amit a többi érzékek aláírnak''. Ám Mayenburg olvasatában a szépség is csak árucikk. Meg lehet vásárolni, mint a kenyeret, a tejet a boltban. És mai világunkban egyre többen meg is vásárolják. Mert nem tudják, hogy: ,,A szépség jó dolog, de csak akkor, ha nem veszi észre önmagát'' (Auguste Rodin). Nem véletlenül kéri vissza Lette is régi arcát. ,,Adjátok vissza a régi arcomat. Az arcomat akarom!'' - kiabál, könyörög kétségbeesetten, mikor már százával járnak az utcán az olyanok, mint ő. Mikor már csődbe megy a házassága, a karrierje, az emberi kapcsolatai... Mikor már azt sem tudja, ha tükörbe néz, kit lát: önmagát-e vagy valamelyik képmását.
A rövid, pergő dialógusok, a verbális konfliktusok, a váratlan helyzetek kacagtatóak. S a rendező, Dömötör András (aki tavaly az Egy elmebeteg nő naplója című darab rendezésével mutatkozott be először a szabadkai közönségnek), nem is igyekszik a szöveg adta poénokat megfejelni más színházi trükkökkel, eszközökkel. Jómagam ezért nagyon hálás vagyok neki, mert számomra nem is volt olyan ,,könnyen emészthető'' mindaz, amit láttam-hallottam. Nem kaptam röhögőgörcsöt az elém tálalt celebvilágtól. Inkább iszonyú szorongás kerített hatalmába: holnap mindez velem is megtörténhet?! Persze, lehet hogy magamra maradtam az erkölcsi dilemmámmal... Lehet, hogy nem kell művészi, esetleg etikai mélységeket belelátnom, beleolvasnom olyasvalamibe, ami csupán a szórakoztatásomra épít. Lehet.