Az aradi vértanúk

Kossuthtal, Petőfivel és az 1848-as szabadságharc többi nagyságával ellentétben az Aradon kivégzett honvéd tábornokok, kevés kivétellel, nem annyira egyénenként, hanem inkább egy általánosan elfogadott gyűjtőfogalom részeiként élnek népünk történelmi tudatában. Damjanich János kivételével alig ismertek szélesebb körben, különösen nálunk, ahol a magyar tannyelvű tagozatban is alig tanulnak a diákok magyar történelmet. De Magyarországon is kevesen tudnák felsorolni valamennyiük nevét, általában ,,aradi vértanúk''-ként, ,,aradi tizenhárom''-ként emlegetik őket.
Hogy az emlékezet mennyire ,,nagy lukú rosta'', mutatja az is, hogy az 1881-ben, tehát csak valamivel több mint harminc évvel a kivégzés után emelt emlékoszlop már tévesen jelölte a vesztőhelyet: az aradi vár külső területére helyezték, holott a gyászos esemény színhelye a sáncokon belül volt. A sötétszürke gránitobeliszk egy mesterséges dombon áll, tizenöt lépcső vezet fel hozzá.
Jóllehet a tévedést időközben tisztázták, az emlékoszlop a régi helyén maradt, s 1974-ben oda temették el - kettő kivételével - a vértanúk kihantolt csontmaradványait, név szerint a következőket: Aulich Lajosét, Damjanich Jánosét, Knezić Károlyét, Láhner Györgyét, Lázár Vilmosét, Leiningen-Westerburg Károlyét, Nagysándor Józsefét, Poeltenberg Ernőét, Schweidel Józsefét, Török Ignácét és Vécsey Károlyét.
Dessewffy Arisztid özvegye, Szinnyei Merse Emma 1850 tavaszán titokban - egy kis ládában, kettéfűrészelve - a margonyai (szlovákul: Marhan) birtokára szállítatta férje maradványait. Temetőkápolnájára a magyar kormány 1977-ben emléktáblát tetetett.
Kiss Ernő altábornagy holttestét hűséges szolgái lopták el a vesztőhelyről, több napon át, az éj leple alatt, Katalinfalvára (ma: Ravni Topolovac) szállították, s az ottani templomban titokban eltemették, 1872-ben pedig az általa korábban emelt eleméri templomban, a családi sírboltba helyezték el, s azóta ott nyugszik, ha nem is mindig háborítatlanul. A hívő nélkül maradt, málló falú imaházra most már nagyon ráférne a tatarozás - talán közadakozással lehetne ezen segíteni -, s a külső falán elhelyezett szerb feliratú emléktáblát is illene kétnyelvűvel felváltani.
Az aradi tizenhárom közül tehát tizenegy Romániában pihen az aradi obeliszk alatt, egy-egy pedig Szlovákiában és Jugoszláviában. Magyarországon egy sem.
A vértanúknak csaknem a fele - összesen hat - valamilyen formában köthető Jugoszlávia egykori területéhez is.
Kiss Ernő torontáli, azaz bánáti nagybirtokos volt, 60 000 hold földet, csaknem egy tucat falut mondhatott a magáénak: Szerb- és Németelemért, Bagaszentgyörgyöt, Szerb- és Szlovákaradácot, Magyarszentmihályt, Szerb- és Magyarittabét, Ernőházát, Kis- és Nagytorákot;
Leiningen-Westerburg Károly felesége, Sissányi Aliz révén, ugyancsak torontáli nagybirtokos Törökbecsén;
Schweidel József Zomborban született 1796-ban, apja kincstári főtisztviselő;
Lázár Vilmos Nagybecskereken született 1815-ben. å az egyetlen ezredes a mártír szabadságharcosok között. A IX. hadtest maradványa az ő parancsnoksága alatt tette le a fegyvert, s ezért a vezérek csoportjával került a hadbíróság elé;
Knezić Károly a horvát határőrvidéki Bjelovar táján, Veliki Grđevacban született 1808-ban, katonacsalád sarja;
Damjanich Jánosról még ma is sokan úgy tudják, hogy a dél-bánáti Stražán (Temesőr, Lagerdorf) született. A félreértést rossz fordítás okozta: ő nem a 2. bánsági határőrezred területén levő Stražán született, hanem Sisak közelében, a 2. báni határőrezred területén fekvő Stazában, 1804-ban.
Valamennyien magyar tábornokként, illetve ezredesként ,,magyar ügy''-ért haltak meg, de vidékünkre igen jellemzően nem voltak magyar származásúak: kettő közülük elmagyarosodott örményként (Kiss, Lázár), egy-egy pedig németként (Leiningen), osztrákként (Schweidel), szerbként (Damjanich) és horvátként (Knezić) jött világra. Nagy többségük hadilábon állt a magyar nyelvvel is, utóvégre német iskolába jártak, a Habsburg Birodalomhoz tartoztak, császári tisztek voltak - a legfőbb vád ellenük egyébként is a felségsértés volt, azaz, hogy az őfelségének tett esküjük ellenére átálltak a ,,lázadók''-hoz, de ez egyáltalán nem gátolta meg őket abban, hogy életüket áldozzák a ,,szent Világszabadság''-ért.
Hogyan őrizte meg az emlékezet az aradi vértanúkat nálunk, ahol annak a bizonyos nagy lukú rostának a dróthálóján néhol még mesterségesen tágított nyílások is vannak?
Nincs mivel dicsekednünk, különben népünk városi rétegének tudatából sok minden kihullott.
(Részlet Kalapis Zoltán Negyvennyolcnak nagy idejében című könyvéből)