Az anyaságról, a gyermeknevelés szépségeiről és nehézségeiről beszélgettem Korhecz Papp Zsuzsanna szabadkai festőművész-restaurátorral, aki férjével, Árpáddal a legnagyobb szeretetben és egyetértésben neveli öt gyermekét: Katit, Sárit, Böbét, Mikit és Terikét.

* Mit jelent az Ön számára anyának lenni?

— Az anyaság a legszebb dolog, ami egy nővel megtörténhet az életben. Ezt az érzést meg kell ismerni, hiszen mindaddig, amíg nincs gyermekünk, csak elképzelni tudjuk, mi mindent is rejt magában ez a kifejezés. Ám a gyermek világrajövetelétől kezdve mindez valósággá válik. Természetesen egy nő életében nagyon fontos a párválasztás és a munka is, de az anyaságban teljesedik ki igazán az élete.

* Ma már egyre kevesebb házaspár vállal egy-két gyermeknél többet. Önök ötöt vállaltak. Mindig is nagy családot szerettek volna?

— Mindkét nagyanyámnak öt-öt gyermeke volt, és talán ezért vágytam én is legalább háromra. A 70-es évekre azonban — amikor én is születtem — egy akkor ,,divatos'' társadalmi hozzáállás folytán az volt a jellemző, hogy a házaspárok egy, legfeljebb két gyermeket vállaltak. A szüleim is megelégedtek két csemetével, így maradtunk a bátyámmal csak ketten, több testvér nélkül. Belőlünk azonban — és ezt nagy szerencsének tartom — hiányzik ez a berögződés, így annak ellenére, hogy a férjemmel csak három gyermeket terveztünk — Isten jóvoltából már öt csodálatos gyermek szülei lehetünk. Azt azonban sajnálattal tapasztalom, hogy manapság az emberek a nagy család fogalmát a szegénységgel és a tudatlansággal párosítják. Ezen mielőbb változtatni kellene, és nem előítéletekkel lenni a sokgyermekes családok iránt.

* Mi az édesanya, és mi az édesapa szerepe a gyermeknevelésben?

— Attól kezdve, hogy a legtöbb esetben a feleség dönti el, hány gyermek szülessen, a neveléssel és a háztartással járó feladatokon át egészen a családi béke megteremtéséig ő az, aki a teher java részét viseli. Az apának a példakép szerepe jut, ő a család biztos támasza, maga a kiegyensúlyozottság. Az anyára azonban mindennap mérhetetlen mennyiségű feladat hárul, emellett ő az, aki szeretetet, biztonságérzetet nyújt a családnak, miközben megteremti a meleg, békés otthont, a harmóniát.

* Ma már egyre több nő dönt úgy, hogy a karrierje érdekében nem vállalja, vagy csak későn vállalja az anya szerepét. Ön az öt gyermek ellenére sem adta fel a hivatását, tárlatokat szervez, könyvet ír, restaurál... Hogyan sikerül mindez?

— Szeretem a munkámat, és a gyermekvállalás eddig még egyszer sem akadályozott meg abban, hogy akár a szülési szabadságom idején is elvégezzem a fontos munkaköri feladataimat. A nők által kivívott egyenjogúság révén ugyan egyre több teher nehezedik az asszonyokra, de ha van segítség, minden feladat elvégezhető, minden probléma megoldható. Ma már minden rendes édesanya legalább kétszer annyit dolgozik, mint az édesapa. Ezzel a nőknek tisztában kell lenniük, és tudatosan vállalniuk az anyaság által ránk ruházott nehéz, de csodaszép feladatot. Nekem szerencsém van, mert mindkét részéről nagyon sokat segítenek a nagyszülők és a pótnagymama, az én egykori dajkám, aki lassan már kilencvenéves. Csakis az ő segítségükkel tudom egyeztetni a gyermeknevelést és a hivatásomat. Szerencsére azok közé a nők közé tartozom, akik számára az anyaság a legfontosabb az életben. Most, közel a negyvenhez már sokkal inkább tudom értékelni az anyaság teremtette boldogságot, már nem akarok mindenáron minden feladatot maradéktalanul és a lehető legrövidebb időn belül elvégezni. Most tudom csak igazán élvezni a gyermekeim babusgatását, és igyekszem minden szabad percemet velük tölteni. Az anyai érzéseim mára már sokkal mélyebbek lettek, érettebben, ráérőssebben nevelem a gyermekeimet.

* Ön szerint jogában áll-e a szülőnek ,,megfosztani'' a gyermekét attól az érzéstől, hogy megtudja: milyen a testvéri szeretet?

— Természetesen a szülő dönti el, hogy hány gyermeket vállal, de szerintem sokkal egészségesebb testvérek között nőni fel. A testvérek közötti kapcsolat egy olyan sajátos kötelék, amely nem hasonlítható össze sem a barátsággal, sem a párkapcsolattal. Ahogyan ők szeretik egymást, ahogyan segítenek egymásnak, ahogy kiállnak egymásért, az maga a csoda. Ettől nem volna szabad megfosztani senkit sem.

* Kialakult-e valamiféle sajátos nevelési elv az Önök családjában?

— Igen. Ilyen például a ,,nem kaphat meg mindent'' elv, amely azért jó, mert a gyermek megtanulja, hogyan értékelje a dolgokat, miként őrizze meg és osztozzon rajtuk a testvéreivel. A gyermekeim például egymástól öröklik a ruhákat, a játékokat, a tankönyveket, és ez természetes a számukra. Szándékosan nem teszünk eleget minden kívánságuknak csak azért, hogy megtanulják: az életben nem hullik mindig minden az ölünkbe. A férjemmel együtt igyekszünk őket a valós életre nevelni, melyben csalódások és kudarcok is várnak rájuk. Nem szeretnénk, hogy egy szépre formált, ám hamis képet alkossanak az őket körülvevő világról, az emberekről és magáról az életről. Meg kell tanulniuk, hogy tenni kell azért, hogy álmaik valóra váljanak.

* Anyák napján szokott-e ajándékot kapni a gyermekeitől?

— Természetesen. Versikékkel, rajzokkal lepnek meg, és ezek a legkedvesebb ajándékok a számomra. De ezen a napon a férjemmel együtt a saját édesanyánkat is felköszöntjük.

* Ha volna egy varázspálcája, milyen jövőt teremtene a gyermekeinek?

— Elsősorban a környezetszennyezésnek vetnék véget, hogy egy sokkal élhetőbb, egészségesebb környezetben élhessenek. Az emberek természetén nem változtatnék, mert a szeretet, az önzetlenség most is megvan a legtöbbünkben, csak a különböző társadalmi és egyéb hatások ezeket az erényeket kissé háttérbe szorítják. Igyekeznék olyan élethelyzeteket teremteni, hogy e nemes érzések újra felszínre kerülhessenek, hogy az emberek képesek legyenek szeretni, önzetlenül segíteni másokon, ezáltal olyanná tenni a világot, amilyen után mindannyian vágyódunk.