A Cnesa OMI szervezésében, a Vajdasági Képzőművészeti Kör és a Dobó Tihamér Képtár együttműködésével rendezett kiállítás alkalmából látogattunk el a csöndben alkotó művész palicsi otthonába, amelynek már a szívvel, ízléssel, mértékkel rendezett udvara is bizonyítja: művészember él itten.

A festőművész kifejezés hallatán leginkább vállig érő hajjal, széles karimájú kalappal, esetleg körszakállal „ékesített” művész képe rémlik fel előttünk. Magyar Jánosnak viszont szigorúan nyírt frizurája, munkaköpenye, a mi tájunk emberére jellemző micisapkája van. És széles, meleg mosolya. Máris invitál be a „műhely”-ébe, ahol a jellegzetes festékillaton kívül képzőművészeti könyvekkel, értékes, régi képkeretekkel és megszámlálhatatlan festménnyel megrakott polcok tanúskodnak a házigazda szerelméről: a festészetről.

— Nem szeretem, ha azt írják rólam, hogy „nagy” vagy „híres” festő vagyok, vagy ehhez hasonló kifejezésekkel illetnek — mondja házigazdám, akit Palicson mindenki csak Jancsinak nevez.

— Én egyszerűen a színek, a fények, a vonalak szerelmese vagyok. Nem tanultam sehol a festészetet, szakközépiskolát fejeztem be, a tisztességes szakmám az asztalosmesterség, ezenkívül azonban rengeteg hasznos (de lehet, hogy haszontalan) dolgot is csináltam életemben. Elmúltam már tizennyolc éves, amikor az unokatestvérem, Magyar László (a Szabadkai Levéltár elhunyt szakmunkatársa — a szerző megjegyzése), aki akkor kezdte meg Belgrádban az egyetemi tanulmányait, hazajött Hajdújárásra látogatóba. Örömmel hívott, hogy megmutasson néhány művészi reprodukciót. Ez volt az első közvetlen találkozásom a képzőművészettel, fogalmam se volt, mi az, hogy „reprodukció”.

Pont abban az időben játszott a magyar fociválogatott, kezdődött a rádióközvetítés. Hát türelmetlenül ráztam le Lacit: „Hagyd most a ...ciót — ki se tudtam mondani! —, gyere, mert kezdődik a meccs. Utána majd én csinálok neked ...ciókat.”

A kiállítás alkalmából kiadott katalógusban az áll, hogy autodidaktaként gyorsan megtalálta kifejezési stílusát, megismert jó néhány festészeti technikát, és tudását restaurátorként Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában hasznosította.

— Szentkirályi Miklós és Veledics Miklós híres restaurátoroktól tanultam meg rengeteg titkot a festőművészetről. Akkor már itthon állandó munkaviszonyban dolgoztam a palicsi iskola mindeneseként, így csak hétvégén mehettem föl Budapestre. Vasárnap délután indultam haza, sokszor azonban útközben megálltam megörökíteni valamit, ami megérintette a lelkemet. Én amióta először vettem ecsetet a kezembe, az alkotás bűvöletében élek. Sose másolok, nekem a természet nyújt témát, azt örökítem meg a legjobb tudásom szerint. Én sosem döntöm el előre, hogy mit fogok festeni. Történt egyszer, hogy miközben a palicsi nagyparkban festegettem, megálltak mellettem az akkori jugoszláv fociválogatott tagjai, akik Palicson voltak edzőtáborban, és az egyik híres játékos megkérdezte, csinálnék-e neki egy ugyanolyan képet, mint amilyen a padon már készen állt, csak nagyobb méretben. Egy hétig voltak Palicson, én mindennap kimentem, tudtam, hogy meg kellene festeni a képet, de nem ment — másfelé húzott a szívem. Úgyhogy a jó pénzért eladható kép nem készült el. Leginkább a magam feje szerint, magányban szeretek alkotni. Ha festettem maradandót, értékeset, akkor ez részben a feleségemnek, Borbálának is köszönhető. Mert megtörtént, hogy leírtam neki egy cédulára, hogy elmegyek. Eltűntem egy hétre, mert eszembe jutott a vidék, ahol az évi szabadságunkat töltöttük, és ő szó nélkül, örömmel üdvözölt, amikor egy hét múlva hazaértem. Talán, mert magányos típusú festő vagyok, ezért nem tartozok szorosan egyik művészeti tömörüléshez, csoporthoz sem. Alapító tagja voltam a csurgói művésztelepnek, idővel viszont rádöbbentem, hogy számomra más út van kijelölve. Sose voltam jó dokumentátor, semmiféle dokumentumot, elismerést stb. nem őrzök. Annyit tudok, hogy eddig több mint 80 önálló és csoportos kiállításon vettem részt bel- és külföldön. Szabadkán, Magyarkanizsán, Palicson, Újvidéken, Kispiacon, Belgrádban, Zentán, Zágrábban, Topolyán, Eszéken, Szegeden, Németországban, Svájcban, Luxemburgban jártam. Legszívesebben a környezetemet örökítem meg, úgy, ahogy én látom. Mert azt hiszem, ecsettel, színekkel minden elmondható. Amikor berukkoltam, alig tudtam egy-két szót szerbül, semmit sem értettem abból, amit a felettesek mondtak. Bosszankodtam, és szomorú is voltam emiatt. Kérdezte is a tizedesem, mi a bajom. Nekem folyton a palicsi park nyíló orgonabokrai jártak a fejemben. Nem tudtam megmondani, mire gondolok, de lerajzoltam neki. És megértette. Úgy összebarátkoztunk, hogy a leszereléskor sírva köszöntünk el egymástól. A művészet leküzd minden akadályt. Nagyon jólesik a most megnyílt kanizsai kiállításom sikere. Azt jelenti, élek még a festészet tisztelőinek emlékezetében.

Hogy mennyire is él még Jancsi mester a művészetkedvelők emlékezetében, az Pósa Károly, a kiállítás megnyitójára írt verséből érezhető igazán:

A róna. A tó. A folyó.
Általad: Magyar János.
A bácskai táj.
És tán létünk is.
Meg a város.
A végtelennel
lesz határos.