Donald Trump kormányalakítását figyelve az az érzésünk, hogy egy üzletember céget alapít. Magához rendeli a potenciális jelölteket, majd meghallgatja őket, és dönt. Ez már bizonyos republikánusoknak is túl sok, a demokratákról nem is beszélve. Az USA elanyagiasodása, a közgazdasági megfontolások előtérbe helyezése viszont mégsem újdonság.
Ronald Reagan
Az idősebb generáció az amerikai politikát figyelve gyakran feltételezte, hogy az elnököknek valaki hátulról mindig súg. Mint minden összeesküvés-elméletet, ezt sem lehet komolyan venni, és majd csak a történelem dönti el, hogy az elnökök mennyire voltak önállóak, illetve mennyire követték a nagytőkéből érkező impulzusokat. Még valószínűbb azonban, hogy ez sosem fog kiderülni. Mégis úgy gondolom, hogy az utolsó, viszonylag szuverén módon működő amerikai elnök Jimmy Carter (1977—1981) volt. Mind az intellektusát, mind a szorgalmát, mind a morális hátterét megvizsgálva feltételezhetjük, hogy elvek és nem csupán késztetések (súgások) alapján kormányzott.
Ellenben Ronald Reagan (1981—1989) színész volt, és színésznek sem igazán jó. Nem akarom lebecsülni a színművészetet, tudjuk, hogy vannak rendkívül intelligens, jó retorikai képességekkel, valamint éleslátással megáldott előadók, a kormányzáshoz azonban ezenkívül szükség van rendszertípusú szemléletre, jogi és közgazdasági ismeretekre, sőt a katonai képzettség is fontos lehet. Jimmy Carter mindezeknek a birtokában volt, magánemberként, üzletemberként, katonaként is sikeres, arról nem is beszélve, hogy a hadseregben jelentős tudományos képzést kapott. Ellenben Reaganről ez nem mondható el. A Szovjetunió-ellenes sikeres politikája, az űrprogram meghirdetése és a belpolitikai ügyek kezelése sem a saját fejéből pattant ki. Erre egyébként nincs is szüksége egy bölcs elnöknek, elég, ha a legjobb szakértőkkel tárgyal az ötleteiről. Az USA-ban mindkét nagy politikai csoportosulásnak megvannak az „agytrösztjei”, különféle kutatóintézetei, melyekből pillanatok alatt az elnök szobájában lehet bármilyen szakértő. Ez a szó szoros értelmében így van! Az elnök tanácsot kérhet egy-egy földrajzi térségről, országról, tudományról, kultúráról és sok minden másról, amiről nekünk, egyszerű halandóknak sejtelmünk sincs.
Idősebb Bush, a kőkemény politikus, és Clinton, az opportunista
Idősebb Bush Reagan alelnöke volt, illetve a CIA vezetője is, és rendkívül felkészült politikus. Alelnökként is nagyobb szerepet kapott az szokásosnál.
Idősebb Bush (1989—1993) természetesen folytatta a republikánusokra jellemző politikát. A mindenkori fő fegyverük a demokratákkal szemben az, hogy nem növelik, illetve csökkentik az adókat. Ez elsősorban a nagyon gazdagoknak kedvez, kisebb mértékben a kevésbé gazdagoknak, a középosztály elfogadható életet élhet, a középosztály alatti rétegek azonban szenvednek, folyamatosan küzdenek a megkapaszkodásért. Az idősebb Bush politikája tehát összefonódott az amerikai nagytőkével, és ez azóta sem változott.
Bill Clinton (1993—2001) személyében a demokraták ragadták meg a hatalmat, végül azonban Clinton is engedett a nyomásnak, különösképpen azért, mert addigra bizonyos lobbiköröknek nagyobb volt az erejük, mint magának az elnöknek. Bár politikájában megjelentek a klasszikus demokrata értékek, a közösség iránti felelősség, a környezetvédelem és hasonlók, az eseményeket mégis a tőkekoncentráció növekedése vitte előre, azaz egy bizonyos irányba az országot. Érdemes megemlíteni, hogy Carter elnök nem értett egyet Clinton politikájával. Clinton elnöksége alatt az USA már az egyedüli szuperhatalom volt, jólétet teremtett, de ebből is a nagyon gazdagok profitáltak igazán.
Felső sor: Reagan, az idősebb Bush és Clinton. Alsó sor: az ifjabb Bush, Obama és Trump (Wikipedia.org)
Az ifjabb Bush és Obama, a gazdasági logika elszabadult Prométheusza
Általános vélemény, hogy az ifjabb Bush (2004—2009) nem volt olyan jó elnök, mint az apja. Folyamatosan kigúnyolták intellektusát. Hivatali idejének elején történt a New York-i ikertornyok elleni támadás, így a katonai köröknek módjuk lett nagyobb befolyásra szert tenni. Elindult az afganisztáni háború, noha a második iraki háborút sem zárta le. Elnöksége végén pedig kirobbant a Lehman Brothers-botrány, mely magával rántotta a bankszektor nagy részét és az ipart is. Nincs rá logikus magyarázat, hogy a bankok veszteségét miért finanszírozta az állam, mely maga is adósságban úszott, miközben a középosztály és a szegényebb rétegek kölcsönterhei folyamatosan növekedtek, mondhatni, az elviselhetetlenségig.
Obama elnök (2009—2017) a fentiekre gyógyírt ígért, de csak annyit tett, hogy újabb bankokat mentett meg és háborúkat kezdett el. Az ipar és a bankszektor már jól érzi magát, de a középosztály és a szegények nem heverték ki a 2008. évi sokkot. Sőt, 2016-ban következett be az, amivel számolni is lehetett: immár a bolygó lakosságának 1%-a birtokolja az összes vagyontárgy és pénz 99%-át. Thomas Piketty szerint ez mindaddig így is marad, sőt, a különbség tovább növekszik, amíg a munka általi tőkebefektetés, azaz a munkás munkája kisebb hasznot hoz, mint a pénzbefektetés. Obama elnöksége idején történtek próbálkozások az egészségügy megreformálására, a fegyverkereskedelem megregulázására, de mindebből semmi sem valósult meg. Az amerikaiak alapjognak tekintik a fegyver birtoklását, azt viszont már nem, hogy mindenki ingyenes orvosi ellátáshoz jusson, hiszen a lakosság jelentős része nem keveset fizet ezért. Hasonló az eset az ingyenes oktatással, főleg az egyetemivel. Mindeközben az amerikai államadósság akkorára nőtt, hogy a világon nincs is annyi pénz, amennyivel törleszteni lehetne. 2016 elején 19 billió dollárt tett ki (angolul trillion, vagyis tizenkét nulla a 19 után), mely összeg meghaladta az USA egyévi gazdasági teljesítményét, 2013-ban viszont a republikánusok annyira ellenálltak a költségvetés megszavazásának, hogy a következő év elején az állami fenntartású intézmények egy időre bezártak.
Obama terveinek — hiába a szép szavak — ezek a tények teljesen keresztbe tettek, ezért elnöksége az egyik legnagyobb kudarc az amerikai történelemben. Nem nehéz kitalálni, hogy hol van az USA tartozása. Egyrészt „kamatpénz”, vagyis olyan pénz, amelyet sohasem nyomtattak ki, de úgy számolnak vele, mintha létezne. Másrészt rendkívül gazdag amerikai üzletemberek, tőzsdespekulánsok szerezték meg azt a pénzt, amelyre az államnak szüksége van. Harmadrészt az USA kereskedelmi mérleghiánya óriási, így a dollár nagy része külföldön van: Kínában, Szaúd-Arábiában és egyéb helyeken. Emellett az USA katonai kiadásai nőnek, ami egyúttal világtrend is. A nagyhatalmak között egyre nagyobb a fegyverkezési verseny. Még a középhatalmak is katonai versenyben vannak, az arányok és az erőviszonyok pedig rettenetesen eltolódtak. Más szavakkal: az USA csak úgy tudja megőrizni világpolitikai előnyét, ha katonailag is előnyben marad. Obama egy tárgyalásos alapon létrejövő világrendet szeretett volna, de a tárgyalás mindig csak akkor kezdődhet el, amikor a fegyverek elhallgatnak. Pillanatnyilag csak csörgetik a fegyvereket, itt-ott háborúznak is, de már ez is sok. Szükség van enyhülésre és valamilyen rendszerre a világban.
Ez van: Trump
Trumpot lehet szeretni vagy nem szeretni, de ő volt az, aki kimondta: a király meztelen. Szerinte az USA nagy bajban van, melyből valahogy ki kell rántani. Ez komplex feladat: növelni kell a munkások számát, hogy több adó kerüljön a költségvetésbe, többet kell költeni a hadseregre, mert a nemzetközi politikában megint az tapasztalható, amit Bismarck 1871 után hirdetett meg: az úgynevezett Realpolitik, azaz mindenkinek annyira erős a szava, amekkora hadsereget maga mögé tud állítani. Az USA-ban továbbá elhanyagolták az infrastruktúra felújítását, emlékezetes a minneapolisi híd összeomlása 2007-ben. Az álmoknak tehát vége van, az idealista beszédek szépek voltak, de nem igazak. Az igaz beszéd pedig nem szép. Pénz nélkül nem lehet kampányt és belpolitikát csinálni, fegyverek nélkül pedig külpolitikát.
Ezenkívül Trump személyében láthatóvá vált az a valaki, akit az amerikai elnökök mögé sejtettek: a súgó, a gazdaság egyik, ha nem is a legfontosabb, de mégiscsak mozgatója (a Forbes listáján csak a 156. volt 2016-ban). Ez a valaki azonban már nem súg, hanem kemény dolgokat mond, hangosan. A kormányát úgy szervezi meg, mint egy vállalat vezetőségét. Néhány fontos tisztségre nem is politikust, hanem gazdaságban jártas embert jelölt. Ez azt is előrevetíti, hogy az államot bizonyára cégként vezeti majd, melyet a tőzsde, illetve a világpolitika be fog árazni.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőled, Amerika?
