A kapcsolatokban a „mézeshetek” után kezd bekapcsolódni a másik elvesztésétől való félelem is. Jó esetben ezek a krízisek gyorsan megoldódnak — főleg, ha a másik fél is megerősítést ad arról, hogy nekünk együtt a legjobb. Rosszabb esetben viszont még hónapokig, esetleg évekig évődhetünk azon, vajon milyenek legyünk, mit tegyünk ahhoz, hogy a másik elfogadjon, szeressen. Ahhoz, hogy igazi válaszokat kapjunk arról, mi tart össze bennünket, önmagunkat kell adnunk, hiszen csak akkor derülhet ki, mi az, ami miatt a másik velünk van, és mi az, ami miatt mi a másikkal. Ha pedig a másiknak annyira nem tetszik majd az, amilyenek vagyunk — hanem csak az az elvárás, aminek addig eleget tettünk —, ki is ábrándulhat belőlünk, s ebben az esetben talán jobb is, ha mindez még az elején kiderül, így nem okozunk magunknak elfojtásokat egy hosszú ideig tartó alkalmazkodással. Ráadásul a másik nem tudja, hogy mi erőfeszítéseket teszünk azért, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, melyeket a másik nevében kreáltunk magunknak. Ő azt hiszi, mi ilyenek vagyunk! Nekünk pedig hiányzik a szeretet, a figyelem, az elismerés, az a társ, aki a kezdeti szerelem eufóriájában ott volt. Ergo: vállalnunk kell önmagunkat, és pontosan kommunikálni a másiknak, mi jó és mi rossz nekünk.

Fotó: Depositphotos.com

Sokszor a veszteségtől való félelem miatt inkább nem kezdünk bele egy párkapcsolatba, mert úgy érezzük, nem bírnánk el a fájdalmat. Ezáltal nem tudjuk élvezni az életet, és folyamatos ellenőrzés alatt tartjuk. Ennek oka leginkább a saját vagy a szüleink negatív tapasztalata.

Gyakran bizalmatlanság, illetve a másik érzéseinek felülbírálása ez: vajon valóban szeret? De ez a félelem megszállott vágyban is megnyilvánulhat, hogy mindig ellenőrizzük a másikat, hogy biztosak legyünk a hűségében. Hogy hogyan és mikor veszítettük el a bizalmat meg az önbizalmat, az egyénenként változó. Az ősbizalom a születést követő egy évben alakul ki vagy nem alakul ki. Ha kielégítik a csecsemő vágyait, akkor tudja, hogy bízhat a másikban — az édesanyában, a táplálóban, a gondoskodóban. Ha ez nincs, akkor azt tanulja meg, hogy nincs biztonságban, hogy csak magára számíthat. Ugyanígy, ha a kapcsolatainkban azt éljük meg, hogy a másik mindig palira vesz bennünket, ha nem látjuk az intő jeleket, vagy csak elhitetjük magunkkal, hogy minden rendben van, akkor annak a következő kapcsolatainkra is hatása lesz, hacsak nem kezdünk valamit az önismeretünkkel, ha nem dolgozunk az önbizalmunkon — ami arról is szól, hogy minket igenis lehet szeretni, és igenis képesek vagyunk az őszinte kapcsolódásra.

Fotó: Flickr.com/willsan

A veszteségtől való félelem erősebb bennük, mint a nyereség utáni vágyunk, vagyis még akkor sem merünk kockáztatni, amikor sokkal kevesebbet veszíthetünk, mint amennyit már többször veszítettünk rajtunk kívül álló okok miatt életünk során. Valami furcsa késztetés kezdhet el munkálni bennünk, hogy mindenfajta veszteségtől hasonló tempóban szeretnénk megszabadulni. Nem akarunk a rosszkedvünkkel, a kellemetlen, fájó érzéseinkkel vesződni, s közben elfeledjük, hogy ezek az élethelyzetek, kapcsolati változások valódi veszteségek életünkben, melyeket ugyanúgy el kell gyászolnunk — ehhez azonban idő szükséges. Olyan üzeneteket hallunk mindenfelől, hogy Ne hagyd, hogy legyőzzön a fájdalom!, Szüntesd meg a fájdalmat már az első jeleknél!, de tudnunk kell, hogy minden veszteség gyászfolyamata hasonló és időigényes. A gyász akkor ér véget, ha már képesek vagyunk örülni az élet szépségeinek, átalakulnak a szociális kapcsolataink, képessé válunk tervezni, új célokat kitűzni magunk elé. Amíg ezt nem érjük el, nehezen tudjuk újra önmagunk egészét adni bármi újba.

Egy idő után azzal szembesülünk, hogy már nem a félelem tárgyától, eseményétől, következményétől tartunk, hanem a félelem érzésétől. Általa sokszor számunkra új érzelmek születnek bennünk, mint a harag, a düh, az aggodalom, a féltékenység, az irigység, és még sorolhatnám. Mindig biztonságosra menni maga az önkorlátozó hiedelem. Mi magunk lehetünk a biztonság, de csak akkor, ha ezt mélyen hisszük.

Fotó: ​​​Flickr.com/themeisle

Ez a félelem egy belső támogatással ellensúlyozható, melyet mindenki megtalálhat önmagában, és erősítheti is. Amikor két ember annyira önálló, hogy nem kell állandóan egymásra támaszkodniuk, megerősíthetik egymást, és együtt, egymás által többé válhatnak. Sokszor az a felismerés is segít, hogy nem vagyunk egyedül. Könnyebb lehet, ha megértjük a félelmünket, hogy mi az oka, hogyan fogant meg bennünk, és miben akadályoz. Ezután meg kell határoznunk, hogyan akarunk és milyen érzésekkel akarunk élni — újra kell építenünk magunkat. Ha viszont megvan a cél, akkor kell egy döntés is, mely abban segíthet bennünket, hogy felülemelkedjünk a félelem érzésén, el kell döntenünk, hogyan fogjuk uralni és jól kezelni a félelmeinket. A döntés maga az elköteleződés, mintha saját magunkkal kötnénk szerződést. Ezek után már csak a cselekvés maradt, mely ha sikeres, akkor további erőt adhat, feltüzelheti a szenvedélyt és a lelkesedést. Ehhez hozzásegíthetnek néha a megerősítő mondatok, melyeket akár hangosan is kimondhatunk magunknak vagy a barátainknak, mert ennek még nagyobb a súlya (ilyen például: Úgy döntöttem, hogy cselekszem, akkor is, ha félek/kellemetlen/kényelmetlen/nincs hozzá kedvem, stb.).

Az önismeret azért nem lehet közhelyes, mert minden józan gondolkodású ember tudja, hogy itt aztán minden felszínre kerül: olyasmi is, amivel nem szívesen szembesülünk, amire már jó ideje figyelmeztettek bennünket, de volt erőnk tagadni, valamint olyasmi is, ami megerősíthet bennünket. Szeressük magunkat annyira, hogy elhiggyük, szeretni fog a másik, ha önmagunk vagyunk.