Egy évvel ezelőtt Szilágyi Ildikó egy csomót tapintott ki a mellében. A vizsgálatok rosszindulatú daganatot igazoltak. A diagnózissal egy hosszú kezelési folyamat kezdődött, melynek személyes állomásait ma már fotókiállítás mutatja be. A Megmaradni – vallomások a küzdelemről című tárlat nem a betegség dokumentálására vállalkozik, hanem őszinte vallomás arról, hogyan lehet megőrizni a reményt és a méltóságot egy embert próbáló időszakban.

A megnyitón sokan gyűltek össze. A kiállítást Pap Ágota pszichológus nyitotta meg, kurátora Bolyos Szenti Lilla képzőművész volt, szakmai méltatást pedig Kovács Attila fotográfus mondott. A megnyitót tárlatvezetéssel egybekötött beszélgetés követte, melyen Szilágyi Ildikó őszintén beszélt a betegségéről, a kezelések során szerzett tapasztalatairól és arról, miként segítette át ezen az időszakon a fotózás.

A fényképezőgép ebben a történetben nem egyszerű eszköz, hanem kapaszkodó volt. Ildikó elmondta, hogy amikor a diagnózis után hazaért, még nem gondolt kiállításra. Csupán azt érezte, valamilyen módon dokumentálnia kell mindazt, amin keresztülmegy. Lefényképezte a sebeit, a teste változásait, valamint a kezelésekkel járó félelmet, bizonytalanságot és várakozást. A fotózás nem menekülés volt számára, hanem segített feldolgozni a történteket, és fokozatosan szembenézni a betegséggel.

A diagnózis után sokáig nem akart minden részletet megtudni. Amikor a biopszia eredményéről kérdezte kezelőorvosát, az mindössze annyit mondott neki: „Ez nem jó.” Ildikó utólag úgy érzi, hálás ezért a visszafogott közlésért, mert akkor nem tudott volna megbirkózni a teljes diagnózissal. Nem kezdett az interneten kutatni, és nem próbált minden lehetőségnek utánajárni, hanem bízott az orvosokban, és követte az általuk javasolt kezelést. A műtétet sugárkezelés követte, majd megkezdődött a hosszabb távú gyógyszeres terápia.

A daganat hormonérzékeny volt, ezért a műtét és a sugárkezelés után ötéves gyógyszeres és injekciós terápiát írtak elő számára. A kiállításon látható fényképek mögött hosszú hónapok megpróbáltatásai húzódnak meg. Kórházi kezelések, várakozás, fáradtság, félelem, fájdalom és a terápiák mellékhatásai. Elmondása szerint a sugárkezelések idején még akadtak órák, amikor volt ereje, a kezelések után azonban sokszor teljesen kimerültnek érezte magát. A hormonterápia újabb fizikai és lelki megpróbáltatások elé állította.

Különösen nehéz volt elfogadnia, hogy már nem élhet ugyanabban a tempóban, mint korábban. Mint mondta, régen úgy érezte, 150 százalékon pörög, ma viszont sokszor csak 50 százalékosnak érzi magát. Ez nem panasz, hanem annak a felismerése, hogy a betegség után mindent másként kell beosztania.

A kiállítás képei végigkísérik ezt az időszakot. Nem egy-egy fotó története a meghatározó, hanem az a folyamat, amely a felvételekből összeáll. A műtétek és a kezelések nyomai, a várakozás, a bizonytalanság és a kimerültség ugyanúgy helyet kapnak bennük, mint a felépülés apróbb állomásai. A képek nem szépítik meg a betegséget, inkább őszintén megmutatják, hogy milyen hosszú út vezet a gyógyulás felé.

„A betegség nem veheti el a méltóságunkat és a látásmódunkat” – mondta Ildikó, és ezzel a kijelentéssel pontosan érzékelteti a tárlat mélységét. Nem arról van szó, hogy a szenvedés nem fáj, vagy hogy a félelem könnyen legyőzhető. Inkább arról, hogy az ember még a kiszolgáltatott helyzetekben is megtarthat valamit önmagából: egy nézőpontot, egy belső hangot, egy döntést arról, hogy nemcsak elszenvedője, hanem megfogalmazója és formálója is lehet annak, ami vele történik.

A beszélgetés során Pap Ágota pszichológus kiemelte, hogy az ilyen személyes történetek segíthetnek közelebb hozni az emberekhez azokat a betegségeket és élethelyzeteket, amelyekről többnyire nehezen beszélünk. Úgy fogalmazott, hogy a kiállítás nemcsak érzékenyít, hanem kapaszkodót is nyújthat azoknak, akik hasonló megpróbáltatásokkal néznek szembe. Azt is hangsúlyozta, hogy Szilágyi Ildikóra nem csupán betegként kell tekinteni, hanem alkotóként is, aki saját tapasztalatait a fotográfia eszközeivel osztja meg a közönséggel.

A tárlatvezetést követő beszélgetésen Ildikó a betegség lelki oldaláról is őszintén szólt. Elmondta, hogy a kezelések során sokszor sírt, ezt azonban ma már nem tartja a gyengeség jelének. Úgy fogalmazott, vannak élethelyzetek, amikor az embernek el kell fogadnia saját törékenységét.

Kovács Attila fotográfus a méltatásában azt emelte ki, hogy Ildikó nagy bátorsággal vállalta fel saját történetét. Mint mondta, ritka, hogy egy alkotó ennyire személyes módon mutassa meg önmagát és a betegség időszakát. Véleménye szerint a kiállítás képei nemcsak dokumentálják ezt a folyamatot, hanem segítenek is jobban megérteni mindazt, amit a szerző átélt.

A Megmaradni című kiállítás azt üzeni, hogy a betegség ellenére is megőrizhető az ember tartása és méltósága. Ildikó elmondta, története még nem ért véget: bár a kezelések hatásosnak bizonyultak, újabb orvosi beavatkozás vár rá. Úgy érzi, az elmúlt év olyan belső erőt adott neki, amely segíti a további küzdelemben.

A tárlat személyes nézőpontból mutatja be a betegség időszakát. A fényképek a kezelések, a testi és a lelki változások, valamint a gyógyulás állomásait örökítik meg. Szilágyi Ildikó saját története által beszél a félelemről, a bizonytalanságról, a fájdalomról és a reményről.

A kiállítás képei egy személyes küzdelem fontos állomásait örökítik meg. Nemcsak azt mutatják be, milyen testi és lelki megpróbáltatásokkal jár a betegség, hanem azt is, hogyan lehet mindezt őszintén megfogalmazni és másokkal megosztani. A tárlat ezért nemcsak azoknak kínál kapaszkodót, akik hasonló betegséggel küzdenek, hanem azoknak is, akik életük során veszteséggel, nehézségekkel vagy újrakezdéssel szembesültek.