Nem minden ember céljai között áll az első helyen, de koroktól és rendszerektől függetlenül azért sokunknál. A karrier. A gyors, sikeres előmenetel. Az érvényesülés. A különböző korok és rendszerek belénk oltották ezt a nem is mindig rokonszenves tulajdonságot. Vagy velünk született valami?
Abban a környezetben, ahol fölcseperedtem, kevesen ismerték ezt a kifejezést, talán csak az orvos, a patikus meg a jegyző. åk, a többséghez képest elértek valamit, de nem biztos, hogy könnyűszerrel, gyorsan, és az sem biztos, hogy pusztán érvényesülési vágyból. Mit érhetett el egy földhöz ragadt nincstelen, egy napszámos, egy kubikos, akiből legtöbb volt a faluban s akiknek gőzük sem volt a karriercsináláshoz, hiszen azt se tudták, hogy isszák-e vagy eszik. Törekvő emberek viszont közöttük is akadtak. Akik megpróbáltak kievickélni nehéz helyzetükből, a nincstelenségből, a kilátástalanságból. Szorgalmukkal, találékonysággal, ha mód volt rá, ravaszsággal, ügyeskedéssel, behízelgéssel. Előfordult, hogy egy hótszegény emberből a saját erejéből is lett valaki a faluban. Kisbíró, levélhordó. Ez az örökös létbizonytalanságban leledzőkhöz képest irigylésre méltó sikertörténetnek számított. Egy kisbíró mégiscsak valaki volt a faluban. A senkikhez képest, persze.
Akik valamiképpen fölemelkedtek az átlag fölé, akárcsak a mezőőri ,,rangig', bizonyára törekvőbbek voltak a nagy átlagnál, de nem törtetők, ami már inkább a karrieristákra jellemző. Illetve csakis rájuk. Mert egészen más dolog, más minőség önerőből törekedni az állítólagos jobbra, szebbre, könnyebbre, mint könyökölni mindazért vagy éppenséggel mások le- vagy eltaposása árán érvényesülni.
Kevés karrieristát ismert a falu, persze más néven emlegette őket a falu szája. Szélkakasoknak, köpönyegforgatóknak, könyöklőknek, benyaliknak és még sok mindennek. Kilépve a falu határán ez a fogalomkör csak tágul. Megérkeztünk a huszonegyedik századba, ahol soha nem tapasztalt virágzásnak indult a karrierizmus. A hajszás törtetés. Igen, az eszközeit nem válogató hajsza a sikerért. Az egyéni érvényesülésért. New Yorktól Ulanbátorig, Kínától Kubáig. A karrier régi nevéből, az életpályából törtetés lett.
Életünk fontos tartozéka a siker, s ennek bódító párlata a sikerélmény. A nagymamák elolvadnak a boldogságtól, ha az unokák megdicsérik a főztjüket. (Egyre ritkábban dicsérik meg, nem azért, mert a nagymamák főztje elsilányosodott volna, hanem mert a gyorsétkezdék uniformizált konyhája más ételekhez szoktatja az unokákat.) Ez a boldogság azonban sem fontban, sem dollárban, még csak euróban sem kifejezhető. És mégis gazdagít, megerősít. Még inkább megerősíti a nagymamákat abbéli hitükben, hogy a dolgainkat, még a főzést is, csakis jól és szépen érdemes csinálni, ahogyan a csillag megy az égen.
De el ne veszítsük a fonalat, mielőtt eljutnánk mondandónk velejéig.
Mondandónk velejét pedig egy igen céltudatos, talpraesett menyecske ébresztette fel bennünk.
Két dologra irányította figyelmünket.
A karrierre és a babára.
A saját karrierjére, amit még nem valósított meg és a saját babájára, amit még nem szült meg, sőt még meg se fogant a méhében ez a baba.
De meg fog, előbb azonban a karrier.
Ez lép - mit lép, tolakszik! - mindenek elé, korunk parancsaként. Utána jöhet a baba, az új élet, illetve az élet folytatásának záloga.
Míg őt hallgatom, az jár az eszemben, hogy ha fuccs a karriernek, baba sem lesz? Rémlik, mintha már nem is a karrierről, az életpályáról volna szó, hanem egy hajszáról, ami a végleges kifulladáshoz vezethet.
Még csak annyit tennék az egészhez, hogy ez a ,,távlat', amit a menyecske képvisel és vázolt, az anyanyelvemen hangzott el, egy olyan nép nyelvén, amely karrierhajszájában mintha önmaga jövőjéről mondana le. Sajnos ennek az életelvnek a hirdetése bejárja egész Európát Oroszországostul. Ha pediglen így vagyon, miért nem követhetnénk ezt a trendet éppen mi, magyarok is? De mi lett volna, ha az őseim is ezt az utat választották volna? Az esetben aligha született volna meg ez a jegyzet.