* Mikor lépett az életébe a kézimunkázás?

— Még kislánykoromban elkezdődött, amikor a család női tagjai hímeztek, a kisebbek pedig utánozták őket, gombot varrtak fel, vagy éppen összevissza varrták a ruhát, de ők is azt szerették volna csinálni, amit a felnőttek. Most is azt gondolom, hogy ha a gyereket érdekli valami, akkor abban a pillanatban meg kell neki mutatni, hogy megragadja az a dolog, mert ha elodázzuk, akkor lehet, hogy elveszik a lelkesedése. A szüleim és a nagyszüleim dohánytermesztéssel foglalkoztak, és az ’50-es években még csomózták a dohányt, ami télen történt. Úgy teltek a napok, hogy a felnőttek a dohánnyal foglalkoztak, mi, gyerekek pedig hímeztünk, és egymást tanítgattuk. Így mindenki jól járt, hiszen mi egyre ügyesebbek lettünk, a szüleink pedig nyugodtan tudtak mellettünk dolgozni. Már gyerekként is szerettem mindent megnézni, kipróbálni, és az iskolában a háztartástanórán fejleszthettem tovább a varrástechnikákat, valamint a többi közt a kötést és a horgolást. A technikaórán megtanultunk bánni a lombfűrésszel, többféle tárgyat készítettünk, tehát megtanították a gyerekeket arra, hogy használják a kezüket.

Szalai Attila felvétele

* Milyen technikákat sikerült a sok év alatt elsajátítani?

— Mivel műhelymunkákat vezetek gyerekek és felnőttek számára, illetve nagyon sok táborban veszek részt, számtalan technikát elsajátítottam már, mint például a nemezelést, batikolást, agyagozást, gyöngyfűzést, a gipsszel való munkát. A nyári táborunk az Alkotni jó, játszani öröm nevet viseli, és mivel a táborban levő gyerekek természetesen tele vannak energiával, igyekszünk úgy összeállítani a programot, hogy három alkotás között legyen két játszós foglalkozás. Mindent megteszünk azért, hogy tartalmas legyen a táborunk, hiszen az a jó, ha élményekkel és új tudással mennek haza, illetve a következő évben visszatérnek. Minél több kézművességet tudok, annál jobb és színesebb a tábor. A Vajdasági Kézimunka-kedvelők Szövetsége negyven-negyvenöt kézimunkacsoportot ölel fel, és a részükre szintén tartunk műhelymunkákat, továbbá táborokat, szövőnapokat vezetek, közösen tanítunk és tanulunk, és természetesen sok új technikát elsajátíthatunk, ha nyitottak vagyunk rá. Csak egy példát említenék: március 11-én gyerekek és felnőttek számára tartok foglalkozást, mely a húsvét köré épül. A berzselt és a szatmári aranyozott tojással indítunk, később pedig elővesszük a szalvétát, a szalagot, hogy azokkal is díszítsünk tojást, tehát olyan technikákat is alkalmazunk, amelyek lehet, hogy nem annyira népiesek, de haladunk a korral, így az újabbakat is elfogadjuk és műveljük.

* Beszéljünk egy kicsit a kedvencekről. Mit készít a legszívesebben, melyik tájegység stílusa és melyik szín áll a legközelebb önhöz?

— Kislányként nagyon szerettem babázni, és a baba a mai napig az első helyen szerepel nálam. A gyerekeimmel is sokat babáztam, úgy érzem, hogy ez végigkísér az életemben. Igyekeztem a babáknak olyan szabású ruhákat készíteni, amilyen öltözéket mi viseltünk abban az időben. A matyó minta áll hozzám a legközelebb, a színek közül pedig az orgonalila a kedvencem.

* A Nagyapáti Kukac Péter Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat koordinátoraként pedig azért is tesz, hogy Topolyán nyoma legyen a kézimunkázásnak.

— Harminc éve költöztem Topolyára, és kerestem, hova is tudnék itt tartozni. Mivel a munkákat a család együtt végezte, megszoktam a közösséget, igényem van rá. Több civil szervezetbe bekapcsolódtam, de végül a Nagyapáti Kukac Péter Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulatnál tudtam beilleszkedni, mert a hagyományok és a szokások invitáltak. Itt tudom visszaadni a fiatalságnak és az érdeklődőknek azt az örömöt, amely engem ért gyermekkoromban. A koronavírus miatt egy kicsit nehéz felvenni a régi tempót, el is veszítettük néhány tagunkat, de igyekszünk a körülbelül harmincas létszámmal éltetni és művelni a kézimunkázást. Tavaly voltunk húszévesek, nagyon sok rendezvényt szerveztünk, sok szép esemény van mögöttünk, és elégedettséggel tölt el, hogy tartalmat adtunk másoknak is, és a saját életünknek is.

* Hogyan lehet a fiatalokat a kézimunkázás világába csalogatni?

— Vannak olyan táborozó gyerekek, akik mára már felnőttek, de továbbra is kézimunkáznak, illetve átadják a tudásukat a fiatalabbaknak. Azt látom, hogy a szülőknek nincs idejük arra, hogy bekapcsolódjanak az ilyen jellegű csoportokba, és ezért is jó, ha mi, idősebbek foglalkozunk a gyerekekkel. A kiállításainkon megjelennek a gyerekek munkái is, ez pedig biztatja és motiválja őket. Az a tapasztalat, hogy a négy—hét éves gyerekeket tudjuk bekapcsolni a munkába, ők nagyon érdeklődnek, tizennégy—tizenöt évesen pedig már kiválasztják, hogy melyik technikával szeretnének dolgozni, konkrét elhatározásaik vannak.

* Honnan tud az ember szakmai visszaigazolást kapni?

— Fontos, hogy jó kezektől, tapasztalt embertől tanuljunk, és az ő véleményét részesítsük előnyben. Jártam Erdélyben, ahol megláttam a festett szőnyegeket, melyek nagyon drágák voltak, ezért elhatároztam, hogy megtanulom az elkészítésüket. Fiatalabb koromban nagyon szerettem utazni, és Békéscsabán találkoztam Lakatos Istvánné Marikával, aki a szövőmesterem volt, tőle tanultam meg a gyapjúszőnyegek szövését. Úgy gondolom, nyitott szemmel kell járni a világban, az is a tanulás része. Nagyon fontos, hogy honnan, kitől szerezzük meg a tudásunkat, érdemes mesterembertől tanulni. Jelentős állomások az olyan pályázati lehetőségek, ahol szakmai zsűri értékeli a beküldött munkát, mert itt tudunk igazán szakmai és építő jellegű kritikát kapni. A Vajdasági Kézimunkakedvelők Szövetségének pályázatain nincsenek helyezések, hanem arany, ezüst vagy bronz minősítést osztunk ki. Nagyon nagy szerepük van a visszajelzéseknek, csak így szerzünk tudomást arról, hogy jól dolgozunk-e, vagy sem.

* A közelmúltban egy nagyon szép visszajelzést kapott az a hivatás, amelyet mindennap művel.

— Nagyon meglepett, amikor Sutus Áron felhívott a hírrel, és kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam. Már nagyon sok elismerésben részesültem Magyarországon és Erdélyben, de a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség díja nagyon megérintett. Rengetegen gratuláltak, velem örültek, és sok olyan üzenetet kaptam, hogy megérdemeltem ezt az elismerést. Olyan sokfelől hallottam ezt, hogy most már én is elhiszem. Mindennap leülök kézimunkázni, mert csak úgy tud haladni az ember. Sok türelemre és munkaórára van szükség, hogy mutatós és pontos alkotás kerüljön ki a kezeim közül, és természetesen jólesik, ha ezt egy ilyen díjjal értékelik.

* Ön szerint hol van méltó helyük, utóéletük a kézimunkáknak?

— Nálam a szekrény fiókjában nincs egy sem. Törekszem arra, hogy olyan tárgyakat hímezzek, amelyeket hordani is tudok, vagy a gyerekeim számára készítek valamit, illetve ajándékba is szívesen viszek kézimunkát. Minden, amit készítek, azt vagy eladom, vagy ajándékként egy új otthonba kerül.