— Körülbelül két évvel ezelőtt készült rólad egy címlaptörténet a Tarka Világban. Biztos vagyok benne, hogy azóta már megint sok mesélnivalód akad a nyugat-bácskai, sőt a vajdasági szintű és nem utolsósorban legszűkebb környezeted, a kupuszinai művelődési életben való tevékenységeddel kapcsolatban...  
— Azóta lezárult egy újabb fejezet is a kupuszinai színjátszás történetében. A múlt évadban a Mamma Mia, A Játék újra él! című musicallel próbáltuk elvarázsolni a zenés műfajt kedvelő közönséget. Kisebb-nagyobb sikerekkel. A Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján a Közönség-díjat vihettük haza, ami számomra a legkedvesebb, mivel az előadók célja nem elsősorban a szakmabeliek elismerése, hanem a nagyérdemű tiszteletének a kivívása... Ennyit mondok csak: állva tapsoltak... Ezzel elárultam mindent. Ennél nagyobb elismerés, drágább ajándék, finomabb vacsora, fényesebben csillogó díj, nem lehet tápláléka a színészpajtás lelkének.
— Rövid, de ugyancsak fontos „közbeiktatás” a munkásságodban a Mc-Kupuszina kreációd… A McDonald’s  szavazására nevezted be a versenyre a faludról elnevezett gyorsétket. Honnan a részvétel ötlete, és hogyan zajlott le ez az egész dolog?
— Spontánul jött az ötlet. Megláttam a reklámszlogent: „Légy híres!” Nem mintha jómagam elutasítanám a hírnevet, de akkor, abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy ejha, milyen jó kis reklámot lehetne faragni ebből a falunak. És bele is fogtam, megcsináltam a dupla húsos, tripla sajtos, szalonnás, paprikás, hagymás és paradicsomos szendvicsemet. Aznap este egy baráti beszélgetés közben még viccet is csináltunk az ötletből, de nem telt el három nap, és arcomra fagyott a mosoly. Megmondom őszintén: megijedtem. Egyszerre rengetegen lettünk. Végül nem mi nyertünk, de hatalmas volt az ötlet támogatottsága. A nyugat-bácskaiak voltak a legtöbben, de volt Erdélyben, Felvidéken, Miskolcon, Baján, Budapesten, Szegeden és Pécsett is szurkolótáborunk, sőt még Kanadából is naponta érkeztek szavazatok az interneten keresztül.
— Aladdin, Csipkerózsika, Vuk, Pöttöm Panna… Hogyan született meg a legújabb produkciótoknak, a rajzfilm-slágerestnek az elgondolása?
— Régi dédelgetett álom. De ez i-re a pontot a két ifjú tehetség, Koleszár Judit és Csernai Panni tették fel. A Mamma Mia premierje után volt egy vacsora, amelyen a jó hangulatnak köszönhetően előkerültek a mikrofonok és a jó öreg karaoke-program. Na, itt halottam a két csöppséget élőben gyönyörűen énekelni. Ez márciusban volt. Május elején elkezdtük a próbákat. Egy nagyon szolid költségvetésű, szórakoztató műsort szerettem volna összeállítani. Remélem, sikerült!
— Hogyan válogattad ki a dalokat, a szereplőket?
— A szereplőket nem nagyon kellett válogatni. Ők választottak engem. Kiírtam az ötletem a színjátszók fórumába, és jöttek ők maguktól. A dalokat ki-ki a maga képességei, ízlése és az én bohókás hangulatom szerint választotta. Nagyon nagy segítségemre volt mindenben kollégám, Pilin Endre, aki szakadatlanul tűrte a hóbortjaimat. Ahhoz, hogy egy ilyen előadás színpadra kerülhessen, szükség van egy pofátlanul jó csapatra. Egy tucat elképesztően tehetséges énekesre, táncosra és szép műsorvezetőre. Majd négy teljes hónap esze ment, éjszakába nyúló, néha már-már fájdalmasan a végét váró hangulatban, de leggyakrabban tapsviharba, egymás iránti ujjongásba törő próbázást is igényel…
— Kikkel osztoztál a rendezői fela-datkörön (zenei részek, koreográfia stb.)?
— Nem osztoztam senkivel. Mivel ez egy zenei műsor volt, s a zenéhez nekem nem nagy közöm lehetett, a legnagyobb szerencsémre, Koleszár Nándor zenetanár úr elvállalta a zenei rendezést. Nos, ekkor már tudtam, hogy nyert ügyünk van. A tanár úr keze alatt égett a munka. A zene technikai részét nem csekély szorgalommal Molnár Attila vitte a hátán, sosem lehetek elég hálás nekik az odaadásukért. A koreográfiát Demeter Tóth Jaklina, Koleszár Olga és Csorba Nándor dolgozta ki, ami szintén nem kis fáradságot igényelt, a fénytechnikát Dobó Dániel és szorgalmas csapata varázsolta a színpadra, szakmai tanácsokat pedig Dienes Koleszár Valériától kaptam. Az én részem ekkorra már nem volt számot tevő...
— Hányszor és hol mutattátok be eddig a darabot?
— Mivel még egy hónaposak sem vagyunk, és egy előadás majdnem egy egész napot vesz igénybe, mármint az előkészület, maga az előadás pedig kétórás, most hagyom a csapatot pihenni. De nagyon szeretném, ha menne az a bizonyos szekér, és legalább minden régióba eljutna. Nem csak magunk végett. Hanem azért, hogy mások is örülhessenek nekünk. A tájolás feltétele a pénz. Mivel az nem nagyon van, a vak szerencsére és a véletlen reklámokra bíztuk magunkat.
— Hogy érzed, változtak-e településeden, de általánosságban Nyugat-Bácskában a közösségi élet koordinátái? Fogyunk, de vagyunk?
— Ha ez ember lelke beleszakad, akkor is vannak olyan helyzetek, amikor nincs más lehetőség, mint a külföldi munka. Szerintem kevesen vannak azok, akik nagyravágyásból, illetve hencegésből vállalják azt az áldatlan állapotot, hogy elhagyják a szülői házat, az anyaföldet. Mi nem sokat tehetünk, ez most globális probléma — a válság, a megszorítások a munkanélküliség. Amit tehetünk, az, hogy hiszünk, bízunk a jóban, megpróbáljuk segíteni egymást. Szeretettel, megértéssel sok mindent túl lehet élni. Amúgy meg bízok abban, hogy sokan lesznek azok, akik hazajönnek, majd ha rendeződik a pénz-, illetve a munkaügyi helyzet.
— Számodra a külföld…? Továbbra is itthon érzed magad otthon?
— Ha a Dunán vagyok, már akkor is honvágyam van. Nekem Kupuszina az otthonom. A legtávolabb, ahová elmennék dolgozni, az Budapest. Vendégségbe viszont szívesen megyek. Menni kell, látni, tapasztalni dolgokat, aztán hasznosítani itthon, a közösségben, amit és ahogy lehet — vallja Vörös Endre.