* Bácskertes egy rendkívül értékes és zárt világ. Mi vette önt körbe gyermekkorában, ami a zenei pálya felé terelte?

— Hálásan és örömteli szívvel gondolok vissza a — mondhatom — csodálatos gyermekkorom színhelyére. Bácskertes/Kupuszina az a falu, ahonnan származom, és a mai napig különleges helyet foglal el a szívemben. Az első zenei élményeimet is ott tapasztalhattam meg. Olyan hároméves lehettem, amikor a házuk előtt üldögélő idős nénik és bácsik arra haladva mindig megkértek, hogy énekeljek nekik valamit… Volt is néhány kedvencem, és bizony én azokat a gyermekdalokat, népdalokat, nótákat mindig végigénekeltem nekik, szinte kis koncertet adva. Idővel persze bővült a repertoárom. Az érzést szinte most is fel tudom idézni magamban: nagyon örültem, hogy örömet szerezhettem nekik. Elmondhatom, hogy igen muzikális család a miénk. Anyai nagyapám harmonikán játszott, igaz, amatőr szinten, de mivel sokat vigyázott ránk, örömmel énekeltünk vele. Akkoriban édesapám még a helyi színjátszó társulat aktív tagja volt. Mint színész kezdett, és később a darabok zenei aláfestésében játszott közre. Sturcz József tanár úr — aki a mai kultúrkör színjátszó társulatának névadójaként is ismert, és akire ma is hálával gondolok — gyermekként engem is felkarolt, és főként énekes színdarabokban adott lehetőséget a megmutatkozásra. Templomjáró család tagjaként szinte belenőttem az egyházzenébe, és mivel édesapám kezdeményezte falunkban a könnyűzenei, gitáros szentmiséket, ahol már én is aktív tagként fuvoláztam (önképzőként) és énekeltem, megtapasztalhattam, hogy mindkét zenei irányzatban mennyire felemelően meglelhető Isten csodás szépsége. Tehát már gyermekként számos zenei inger ért, többfajta stílus és irányzat. Emlékszem, óvodásként többször is megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, ha majd nagy leszek, és én mindig egyértelműen azt válaszoltam, hogy zenével szeretnék foglalkozni. Így a zenei tanulmányaimat az apatini Stevan Hristić Alsófokú Zeneiskolában kezdtem zongora szakos növendékként, ahol számos fesztivál díjazottja is voltam.

Guzsvány Izabella (fotó: Kartali Róbert)

* Fuvolán is megtanult játszani. Miért választotta végül az éneklést hivatásául?

— A fuvola az egyik kedvenc hobbi maradt. Az általános iskola második osztályában írattak be a zeneiskolába, ott a felvételi vizsgán javasolták a zongorát választott hangszernek, és egy cseppet sem bántam meg, mert azt a hangszert is nagyon szerettem. Úgy el tudtam merülni a gyakorlásban, hogy szinte észre sem vettem, hogy naponta 5-6 óra elmúlt ezzel… És emellett érkeztem tanulni, sőt, még fára mászni, árokcicázni és kint játszani az utcabeli gyerekekkel, barátokkal is. Ének szak nem volt még az alapfokú zeneiskolában akkor Apatinban — és úgy tudom, ma sincs. A középiskolát Szabadkán fejeztem be dupla szakon, zongorán és éneken. Már akkor is úgy gondolkodtam, hogy a tehetség fontos ugyan, de nem elég, hiszen munka nélkül nem várható eredmény. Igyekeztem minden alkalmat és lehetőséget megragadni a továbbképzésekre. Énektanárként meg kell jegyeznem, sajnos sokszor szembesülök azzal, hogy gyorsan akarnak eredményt, és ha lehet, minél kisebb befektetéssel. Számomra a magánénekkel való foglalkozás vált elsődlegessé, persze mellette a zongorát sem hagytam el. A számos fellépésen túl az énekversenyeken is sikeresen kipróbálhattam magam. A középiskolás énekversenyem legnagyobb élménye — mely a mai napig mély nyomot hagyott bennem —, amikor Rumában a legjobb mezzoszopránnak járó különdíjban részesülhettem. Ezt minden évben maga a híres Biserka Cvejić primadonna, zsűrielnök adta át.

* A legendás Vitkay Kovács Vera művésznő volt a tanára. Milyen emlékei vannak ebből az időszakból?

— Az egyetemet az újvidéki zeneművészeti akadémián végeztem, és akkor már kizárólag a szólóének szakon szerettem volna fejleszteni a tudásomat. Így kerültem Vitkay Kovács Vera jeles professzor és művésznő vezetése alá. Egyetemistaként is számos fellépéssel és versenyélménnyel gazdagodhattam. Vitkay tanárnő hatására kezdtem a komolyzene mellett a magyarnóta-énekléssel is foglalatoskodni. 2002-ben lettem első díjas a Debelyacsán évente megrendezett VIVE magyarnóta-fesztiválon. Azóta is igyekszem eleget tenni a felkéréseknek, részt venni ezen a kiemelkedő rendezvényen, akár mint szakmai munkatárs (akkoriban még megrendezték a nyári táborokat, ahol a részt vevő énekesekkel foglalkozhattam hangképzés terén), de számtalanszor zsűritagként is megjelenhettem, illetve mint vendégénekes is örömmel visszatérek a mai napig. Természetesen hatalmas megtiszteltetés egy ekkora művész kezei között növekedni és fejlődni, mint amilyen Vera tanárnő volt. Legnagyobb élményem vele kapcsolatban mégis az, amikor láthattam és hallhattam a színpadon a Traviata című opera főszerepében. Magával ragadó volt a hiteles színpadi jelenléte, és még az akkor is csodálatos hangja nagyon megérintett.

* Hogyan és miért fordult az opera irányába? Az operán kívül sokféle zenei műfajban hallhatjuk önt.

— Őszintén szólva a mai napig a szívem csücske az operett. Ilyen képzési lehetőség hazánkban tudtommal nincs. Az egyetemet ének szakon fejeztem be, utána kezdtem el dolgozni az óbecsei zeneiskolában mint énektanár, és közben 2005. október 14-én az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban debütáltam. Örülök, hogy volt lehetőségem kipróbálni magam kisebb-nagyobb szerepekben. Szép élmény volt belekóstolni az opera világába. Szeretem a színpadot, az egyházzenei szolgálatokat, de a tanítást és a diákokkal való kihívásokat is. Az egyéni órák lehetőséget nyújtanak jobban megismerni magát az embert is, és nagy ajándék megtalálni a zárba illő kulcsot. Énekesi pályám során volt szerencsém bemutatkozni a belgrádi, az újvidéki és számos nemzetközi színpadon is. Ha fogalmazhatok úgy, a karrieremben meghatározó a koncerténeklés, repertoárom az egyházzenei művektől a klasszikus dalokon át a magyarnótákig terjed. Számos verseny díjazottjaként kezdtem én is, voltam arany minősített is nemzetközi énekversenyeken. Az Újvidéki Rádióban és Televízióban is készítettünk felvételeket, szép emlékként maradt meg bennem a Schön Ignác prímás úrral való közreműködés is.

* Pedagógusként mire helyezi a hangsúlyt, mit szeretne átadni a diákjainak?

— Lassan több mint tizennyolc éve vagyok jelen az oktatásban, ennyi idő alatt volt szerencsém számos generáció fejlődését kísérni. Közben igyekeztem nemcsak magát a tantárgyat oktatni, de törekedtem átadni az emberséget, értékrendet, kultúrát is. Több tanítványommal számos sikeres versenyen részt vettünk már, főként olyanokon, amelyeket Szerbia-szerte rendeztek meg. A számos díjunk közül kiemelnék néhányat, melyek ma is lendületet adnak hivatásomban: belgrádi köztársasági verseny, laureátus; 12. ubi fesztivál 2014-ben, laureátus 100 ponttal; Aranđelovac, laureátus; Tiszai Pirkadatok, 2010, Törökbecse, 18. Josif Marinković-napok, bronzplakett, de jelen voltunk egy nemzetközi online énekversenyen is Cipruson, ahol 2. helyezést (laureátus) értünk el 2022-ben. Mondhatom, hogy számomra a versenyfelkészítés sosem volt öncélú, mindig a tehetség felfedezéséről, támogatásáról és kibontakozásáról szól.

* Négy gyermek édesanyjaként hogyan tud időt és energiát szánni a művészetre?

— Nem kevés logisztikát és szervezést igényelnek a mindennapok, de fontosnak tartom, hogy gyermekeim is ismerjenek, tudják, hogy az iskolai és a családi kihívások mellett is van életem. Bár a nagyszülők jelenleg távolabb élnek, így egy kicsit nehezebb, de fontosnak tartom a család szerető támogatását, mely nélkül sok minden nem volna kivitelezhető. A család mellett a tanítást és a színpadi jelenlétet is lényeges hivatásomnak élem meg. Ha a Jóisten ad egy talentumot, azt úgy vélem, kötelesek vagyunk fejleszteni, továbbadni, és szolgálni vele az embertársainkat. Ha mindezzel sikerül örömet szereznem akár csak egy embernek is, elfeledtetni akár egy kis időre is a mindennapok gondjait, akkor már megérte! Talán mindezek összessége ad egy olyan harmóniát feleségként, anyaként, énektanárként és fellépőként is, amely segít a mindennapok kihívásaiban.