Aligha van sorsdöntőbb lépés az ember életében a szülőföld elhagyásánál, akár azért megy el, mert muszáj, akár azért, mert el akar menni. Bármi legyen is az oka annak, hogy elmennek: akár mert a félelem hajtja őket vagy a remény, vagy mert nincsen már hová, vagy elszántabbak azoknál, akik maradnak, vagy éppenséggel megesküsznek, hogy soha többé nem jönnek vissza, de ha megígérik is, hogy nem maradnak el soká - mindannyian mindig visszatérnek. Még akkor is, ha a valóságban soha nem jönnek vissza többé.
Mért van ez így?
A lelki élet nem tűri a folytonossághiányt. Amikor valamilyen oknál fogva - pl. baleset vagy más agyi sérülés következtében - tudatunk megszakad, mindig arra törekszünk, hogy az emlékezetünkből kiesett részt valahogyan pótoljuk, a hiányt, ami támad, hamis emlékezéssel megtöltsük. Mert a lelki élet nem tűri az ürességet.
A folytonosság személyiségünk létezésének záloga. Személyiségünk jelene korábbi életünkön nyugszik. A ma létező tapasztalataink a tegnapban megéltek és az itt és most megtapasztaltak összessége. Korábbi tapasztalatok nélkül nem tudnánk meglátni azt, amit most nézünk, nem tudnánk meghallani, amit most hallgatunk, megmondani, melyik az az illat, amelyiket most érzünk. És tegyük hozzá azt is, hogy nem születünk erre a világra minden tapasztalat nélkül: régóta tudjuk már, hogy születésünk előtt, ott belülről is érezzük a kinti világot.
Ezért nem természetes az, ha némelyek, akik idegen földre érkeznek, megpróbálják letagadni, elrejteni korábbi életüket. Azzal igazolva ebbéli igyekezetüket, hogy így könnyebben kitörölhetik szülőföldjükről származó rossz emlékeiket, vagy éppenséggel azt, hogy így gyorsabban tudnak beilleszkedni az új környezetbe. A valóságban egyik önigazolás sem állja meg a helyét. Először is azért, mert a negatív tapasztalat is mindig hasznos tapasztalat, másodszor pedig azért, mert új tapasztalatok iránti valódi nyitottságra csak az képes, aki nem tagadja meg a korábbiakat, legyenek azok bármilyenek is.
A távozók személyiségét álmaik őrzik. Azokét is, akik inkább elfelejtenék múltjukat, meg azokét is, akik szívesebben élnének múltjukban. Egyikük is, másikuk is új környezetbe érve még sokáig álmodik az otthonhagyottakról.
Az álmok meghosszabbítják a múltat, hogy élni lehessen a mában.
Amikor elmegyünk, személyiségünk megőrzéséhez még egy fontos dologhoz nyúlunk. Az összehasonlításhoz. Az új világba érve állandóan összehasonlítjuk az újat a bennük lévő régivel. És mindenben, amit magunk körül látunk, találunk hasonlót, ahhoz hasonlót, amit magunkkal hoztunk. Néha ez egy utca, máskor egy hangulatos kiskocsma, netán az emberek közelsége, vagy éppenséggel hidegsége. A hasonlítás néha észrevétlenül telepszik ránk, és ha akarnánk, akkor se tudnánk szabadulni tőle. Ilyenkor egyszerűen tudomásul vesszük, és titokként hallgatunk róla.
Van még egy összehasonlítás, mely ha elmentünk, a hátrahagyott világhoz köt bennünket. Kezdetben az új világ minden szokása szokatlannak, érthetetlennek tűnik számunkra. Nemsokára azonban különbséget kezdünk tenni az új környezet szokásai között, amelyek semmiben sem hasonlítanak a magunkkal hozottakra, és azok között, amelyek emlékeztetnek a miénkre, vagy tán éppen ugyanolyanok. Akik új életet kezdeni mennek el, azok nem örülnek az ilyesminek. Zavartan állnak régi szokásaikkal az új világban. Azok viszont, akik fél szemmel otthagyott világukra merednek, felismerik a hasonlóságot, és ez elegendő nekik arra, hogy most sokkal inkább gyakorolják a sajátjaikat, mint a szülőföldjükön.
Azokat, akik elmentek, ez a hasonlítgatás irányítja, amikor visszamennének oda, ahonnan jöttek, de akkor is, ha ilyenre még csak nem is gondolnak. Az előbbiek a visszatérés vágyát igyekeznek igazolni számtalan érvvel alátámasztva, attól kezdve, hogy ''ez mégsem a szülőföld”, egészen odáig, hogy ''ott a fű zöldebb”, ''a víz ízesebb”, és lehet, hogy azóta a ''helyzet is megváltozott”. Az utóbbiak viszont azt hajtogatják, hogy a helyzet ott - a szülőföldön - soha nem válik jobbá, hogy mind megbánták, akik visszatértek, és aki jót akar gyerekeinek, az nem megy vissza.
Bármit teszünk is azonban, bárhová megyünk is, akik elmegyünk, mindig összehasonlítunk. És ez az - történjen tudatosan vagy sem -, ami azt a nagy különbséget jelzi köztünk és az új világ között.
Az összehasonlítás kapaszkodás is meg átok is, ha útnak indulunk. Kapaszkodás, mert értelmet ad az újrakezdésnek, átok, mert gyötör a beilleszkedésben. Az eladdig ismeretlen világ elfogadásában.
Úgy látszik, a folyton visszatérő hasonlítgatás a leghatékonyabb bennünk a szülőfölddel való kapcsolattartásban. A gyakran való vele élés igazolja, hogy azok is visszatérnek, akik valójában sose jönnek vissza.
Akik nem jönnek vissza álmaikban - visszatérnek összehasonlításaikban.
Ezért van az, hogy akik elmennek, mindig visszatérnek.
Ami az elvándoroltak második generációját illeti, nekik nincsenek olyan álmaik, mint őseiknek. Ők nem élnek a hasonlítgatásokkal sem, mert nekik már nincsen mit összehasonlítaniuk. Nem térnek már vissza sem gondolatban, sem a valóságban.
Vagy csak ritkán, nagyon ritkán.