Az angol katolikus családban született, ennélfogva jezsuita iskolában tanuló Paul Johnsonnak A kereszténység története című munkáján kívül kétségtelenül A zsidók története a legjelentősebb. A szerző kora ifjúságában neveltetése ellenére a baloldalról indult, A. J. P. Taylor is tanította, hogy a hetvenes évekre a Margaret Thatcher nevével fémjelzett konzervativizmus támogatója, sőt a brit miniszterelnöknő tanácsadója és beszédírója legyen. Mindezt különösen fontos hangsúlyozni egy olyan mű kapcsán, amely szűkebb és tágabb régiónkban a téma kényes volta miatt, ha a szakma által nem is, de vélhetőleg a széles nyilvánosság szemében kritikusnak számít egy olyan időben - s ahogy Johnson magyar bírálója, Frideczky Frigyes A kereszténység története kapcsán oly találóan megállapította -: amikor a jobboldalon még nem mindenki szakított az antiszemita, a baloldalon pedig az antiklerikális előítéleteivel. S éppen ezért kell Hahner Péterre is hivatkoznunk, aki Johnson kapcsán pedig arra mutat rá, hogy modern konzervatív történelemszemlélete - amely egyszerre áll távol a baloldali, szocialista hiedelmeket, illetve a jobboldali, nacionalista mítoszokat terjesztő történetírói irányzatoktól - képes mindezt feloldani.
Paul Johnson ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy hét fejezetben - Az izraeliták, A judaizmus, A katedokrácia, A gettó, Az emancipáció, A holokauszt és a Cion címűben - az eseményleírások és a szellemi áramlatok bemutatásának kettős koordinátarendszerében végigvezesse olvasóját a zsidóság négyezer éves történelmén, megismertesse olvasóit a zsidóság legjelentősebb személyeivel is, illetve azzal a rendkívüli szellemi teljesítménnyel és erőfeszítéssel, amelyet ez a nép az évezredek során lerakott, felmutatott, s amelyből oly sok a mai gondolkodók mindennapi részévé vált.
E helyen az egyetértés céljával emeljük ki a kötetet tömören bemutató rövid összegzés egyik gondolatát, miszerint ''Johnson kivételes erudícióval, forrásismerettel és alapossággal megírt monográfiáját érezhető tisztelet hatja át a zsidók egyedisége, szívóssága, összetartása, hitükhöz és törvényeikhez való ragaszkodása és nagy teljesítményei iránt; ugyanakkor mindvégig megőrzi objektivitását és a zsidóság ellentmondásai iránti kritikai érzékét”.
Az élvezetes, könnyed, többször humorral is átitatott stílusban megírt, több mint hétszáz oldalas kötetet mégsem könnyű olvasni, főleg megérteni; komoly szellemi erőfeszítést, odafigyelést, sokszor előismereteket is követel az abban leírt ok-okozati összefüggések átlátása, az olvasó általi szintetizálása. Nem véletlenül, mivel Johson elsősorban szellemi síkból szemléli a négyezer évet - s bár az aktualizálás veszélyére kritikájában Hahner Péter is felhívja a figyelmünket -: a XX-XXI. századi olvasó számára megszívlelendő tanulságai miatt.
Az első két fejezet alapjaiban a bibliai ismeretekre összpontosítva foglalja össze a zsidó történelem több mint kétezer éves periódusát, rámutatva azokra a szellemi, logikai megfontolásokra, fejlődési síkokra, történelmi tényekre, amely impulzusok kreálták, s végül meghatározták és vezették Izrael népének históriáját. Metodikailag talán ennek a két fejezetnek a megértése a legnehezebb, mivel a monoteizmus lényegi elemeinek felvázolásán, a Tóra és a Talmud megszületésének, a kabbala és a messianizmus bemutatásán kívül alapjaiban tárja fel azt a gondolati síkot, amely determináló erővel bír a zsidóság mai gondolkodásra is. S bár a judaizmus, a kereszténység és az iszlám szintetizálása, Johnson gondolatainak idézése természetszerűleg nem tartalmazhatja e rövid ismertető részét, csak utalni szeretnék arra, hogy a szerző nem mulasztja el annak tisztázását és ok-okozati feltárását sem, hogy az iszlám, akárcsak a kereszténység is, eredetileg egy heterodox mozgalom volt a judaizmuson belül, amely végül annyira eltért tőle, hogy önálló vallássá alakult.
A szellemi áramlatok feltérképezése, azok alakulása, a legjelentősebb zsidó gondolkodók bemutatása mindvégig a monográfia egyik kulcskérdése, így az állandó - tegyük hozzá: sikeres - visszatérő eleme a szerző koncepciójának, hogy aztán az olvasót a középkoron keresztül eljuttassa a 19. századi gondolatisághoz, ahol az emancipáció és az antiszemitizmus egymás megkerülhetetlen, sőt elválaszthatatlan kérdésköre lett. A legjelentősebb művészek, gondolkodók ezzel kapcsolatos téziseinek bemutatásán túl Johnson a cionizmus lényegét is precízen körbejárja.
A XX. század kapcsán Paul Johnson a közvéleményben mind a mai napig erősen jelen lévő olyan mítoszokkal számol le, mint például - és többek között - a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, ugyanakkor arra is rámutat, hogy maga Lenin már 1903-ban egyértelműen reakciósnak tartotta a zsidó nemzetiség gondolatát (itt emlékeztetni szeretnék arra, hogy ilyen késhegyre menő viták a szabadkai zsidóság körében is voltak 1922-ben), mivel az az asszimilációval ellentétes gettószellemet táplálta. Lenin egyenesen úgy fogalmazott, hogy ''aki közvetlenül vagy közvetve a zsidó nemzeti kultúra jelszavát hangoztatja, az (bármily jó szándékú legyen is) a proletariátus ellensége, a régi-nek és a zsidók kaszthelyzetének támogatója, a rabbik és a burzsoázia cinkosa”. Ilyen gondolati előzmények után jutott el végül oda a történelem, hogy bár a bolsevik hatalomátvételben s az új rendszer működtetésében valóban sok zsidó származású személy volt, azok zsidó gyökerei elsősorban önmagukra nézve voltak terhesek, Johson szavaival élve: ''gyűlölték zsidó mivoltukat, s hogy szabaduljanak tőle, harcoltak a forradalomért, mert ez volt számukra a szabadulás erkölcsileg legelfogadhatóbb záloga”.
Ugyancsak ott olvashatjuk, hogy a zsidóság elsöprő többsége pedig már csak azért sem rokonszenvezhetett ezekkel az eszmékkel, mert a cárizmus bukása után - ahogy az Lenin idézett mondataiból is világosan kiderül - éppen az új, bolsevik rend volt az, amelyik a zsidó célkitűzésekkel és érdekkel szemben nyílt ellenségességgel viseltetett.
A szakirodalom által a náci Németország antiszemita kilengései s maga a holokauszt is jóval ismertebb része a történelemnek, mint a fentiek, ezért mindezzel kapcsolatban Johnsonnak azt a meglátást kívánom csupán kiemelni, amelyik az antiszemitizmus németországi elterjedésével kapcsolatos pszichés tényező egyik kevésbé ismert epizódja. Arra szeretnék utalni, hogy a vesztett háború légkörében, a weimari időszakban a liberális, a konzervatív és a kommunista sajtó a végletekig heves csatákat vívott egymással, mely során az indulatok olyan magasra csaptak - s ebben bűnös volt mindegyik fél -, hogy az szükségszerűen hozta meg a kívülről, erőszakos úton is terjedő antiszemitizmus fellángolását. S ha már kísért a múlt - és ezt már e sorok szerzője teszi hozzá -, akkor vajon nem ezt látjuk-e most, nyolc évtizeddel későbbi valóságunkban is?
Bár egészen bizonyos, hogy Johnson könyve a széles tömegek számára nem számít majd alapműnek, az kétségtelen, hogy a szakmai körökön kívül az értelmiség jelentős részénél is a sokszor és sokat forgatott monográfiák sorába kerül a magyar nyelvterületen is.
Hely- és időszűke miatt itt és most fel kell hagynunk a kötet további boncolgatásával, végezetül a szerző zárógondolatát idézzük: ''a zsidóság olyan egyöntetűen, olyan szenvedélyesen és olyan hosszú időn át hitt a maga különlegességében, mígnem valóban különleges néppé vált. Azért jutott szerephez, mert megírta magának. És talán ez ad kulcsot a zsidók történetéhez.”
Ezt tisztelni, tisztelnünk kell.