* Színészből rendező. Ismerünk ilyen eseteket. Téged mi vonzott a színpad másik oldalában ennyire?

— Már az akadémia első évei alatt elkezdett érdekelni a rendezés. Az újvidéki akadémián sokszor megesik, hogy a színészpalánták saját maguk készítenek jeleneteket. Azt hiszem, ez volt az a bizonyos nulladik lépés, itt fertőződtem meg. Mi egy nagyon pici osztály voltunk, összesen 4 ember, és sokszor néztük egymás jeleneteit, közben próbáltunk a másiknak segíteni, s ezen élmények hatására egyszer csak megéreztem, mennyi örömöm van abban, hogy lent vagyok, és figyelem, ami a színpadon történik.

* Ezt úgy nézted, hogy közben azon gondolkodtál, mit változtatnál, ha te rendeznéd? Tehát rendezői szemmel figyelted a többiek gyakorlatait?

— Nem volt ennyire tudatos, én csak örültem azoknak az ötleteknek, amelyek a nézés közben beugrottak. Beszippantott egy fantáziavilág. Kialakítani egy saját világot, mely a semmiből teremtődik meg. Azt hiszem, ennek a szabadsága fogott meg benne leginkább. Hogy jön egy ötlet, melyet a színpadon ki lehet próbálni, hogy működik-e.

* Aztán néhány rendezői munka után nemrég úgy döntöttél, hogy beiratkozol egy iskolába. Egészen Marosvásárhelyig mentél. Fontos, hogy legyen az embernek papírja a szakmájáról, vagy maga a tanulás motivált abban, hogy még egy egyetemre beiratkozz?

— Nem, nem a papír számít, hiszen az semmire sem biztosíték. Ahogyan a színjátszás, ez is egy folyamatosan alakuló massza, de már hosszú évekkel ezelőtt is érdekelt a román színjátszás, és van egy perverzióm, ez pedig a commedia dell’arte. Ennek a környékünkön Romániában van a legnagyobb hagyománya. Az ottani színészek munkájára, ízlésére nagy hatással van a commedia dell’arte. Hát valahogy így jött Marosvásárhely a képbe. S rengeteget dobott mindezen Bocsárdi László személye. Ha nem kerülök az ő osztályába, akkor lehet, nem is tanulom most a rendezést. Tőle az Alice-t láttam néhány éve az újvidéki Synergy fesztiválon, s ez olyan jellegű élményt nyújtott, hogy azt éreztem, ebből a gondolkodásból valamit nekem is fel kellene szippantanom.

* Egy ideje már ott vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Azt kapod, amit vártál?

— Hogy mit várunk és mit kapunk, az szerintem nem annyira fontos kérdés, ráadásul én kevésbé tudatosan élem az életem. Vannak dolgok, melyekre vágyom, de ritkán társítok melléjük bármilyen konkrét elvárást vagy valamit, amit meg kellene lépnem. Ez sokszor ösztönösen jön. Az újvidéki akadémia is szinte sorsszerű fordulatok egymásutánjának köszönhető, s a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre való bekerülésem is szinte derült égből villámcsapásként ért. Lőrinc Tímea diploma-előadásán dolgoztunk éppen, a bemutató 22-ére volt kiírva, a felvételi pedig 25-éig. Két szabadnapom volt tehát, ezt pedig jelnek vettem, s a bemutató után elmentem. Nem volt időm semmiféle prekoncepciót kialakítani. Minden, amit ott tapasztaltam, új volt számomra. Már az is, hogy a mesterségórák egy asztal körül történnek, ülünk és agyalunk… De egy nagyon izgalmas, kreatív osztály tagja vagyok, mindenki érdekesen gondolkodik, és Bocsárdi Lászlónak is olyan kisugárzása van, amely sodorja az embert. Van benne egy olyan mély megértés a világ felé, amely mindenen átsüt. Elképesztően intelligens, de nyers is, enélkül pedig szerintem nem igazán érdemes és nem is éri meg színházat csinálni. Ez a kettősség engem mindig elvarázsol. Finomak az észrevételei, olyan, mint egy fuvallat, átjárja az egészet.

* Említetted a commedia dell’artét. Mi izgat benne ennyire?

— Több összetevős a dolog. Engem izgat a dolgok történetisége. Ha nem színházzal foglalkoznék, talán történész volnék. Szeretem a történeteket, szeretek szövegeket felfejteni, karaktereket vizsgálgatni. Másodsorban engem a teatralitás izgat a színházban. Érdekes, hogy a mi gondolkodásunk Vajdaságban annyira mélyen gyökerezik a Sztanyiszlavszkij-féle realizmusban, hogy szinte egy kimozdíthatatlan origóként működik. Pedig ebből mindig izgalmas kilépni, mást is fontos megkóstolni. Amióta létezik a film műfaja, a lélektani realizmusnak egyre kisebb létjogosultsága van a színházban, ezért a színházat használjuk arra, amit ő tud. S ő a teatralitást tudja, melynek a commedia dell’arte egy mélyről jövő kulcsa. Minden ide vezethető vissza. Többször voltam már Olaszországban is egy commedia dell’arte mesternél, Antonia Favánál, akinek van egy sajátos, zárt rendszere. Olyan családból származik, ahol az olasz népi színjátszásnak van hagyománya. Ő maga a párizsi Lecoq-iskolában végzett, tehát a modern fizikai színház alapjait ötvözi a népi hagyománnyal. Mindig friss. Mindenhova elmegyek, ahol ezeket a formákat tanulmányozni lehet.

* Mennyire nehezen elsajátítható forma ez? Könnyen tanulható és tanítható? Hiszen a Scapin furfangjai című előadásban is használsz belőle egy jó nagy adagot.

— Ez mindig egy kísérleti munka. A Scapen furfangjai sem egy tradicionális commedia dell’arte struktúra. Van persze benne rengeteg átemelt elem, például a karakterek tempója, mozgásvilága, de rendezőként mindig arra törekszem, hogy a próbafolyamat műhelymunka legyen, és mindenki a saját mozgásrendszeréből fejtse fel a karaktert, vagyis azokat a gesztusokat stilizáljuk, amelyeket ösztönösen működtet, s ily módon alakítjuk ki a rendszereket. De ezek a fiatalok annyira elvetemült módon s olyan energiákkal dolgoztak minden este, hogy ilyet ritkán látni. Hiába volt 40 fok, nyomták. Jó volt érezni a kölcsönös inspiráló energiákat, ezért nagyon hálás vagyok nekik.

* Miért éppen ehhez a Molière-szöveghez nyúltál?

— A Tanyaszínház egy unikális platformja a vásári színjátszásnak. Mában létező, de időutazást sugalló miliő, ezért szerettem volna mindenképp egy commedia dell’arte stílusú szöveget választani. Molière már régóta érdekel, szerintem izgalmas az a fajta önvallomásosság, amely nála megtalálható, az a fanyar íz s a szerző gondolkodása a világról, az emberi étoszról és jellemről. Ezek a kulcsok ott vannak bennünk, ezekkel dolgozunk egész életünk során, s ott a játékosság is, mely nélkül viszont fölösleges a létezés. Tehát ebben a kínban ott van az öröm is. Mindig azok a jó folyamatok a színházban is, ahol vannak feladatok, kihívások, melyekkel meg kell küzdeni, de a gondolatiságunkkal tudunk adni egy olyan jellegű örömöt is ennek a folyamatnak, amely értelmet visz bele.

* Segít neked rendezőként, hogy színészi végzettséged is van?

— Nem szeretek előjátszani, de van, amikor egyszerűen elragad a folyamat. A színészi mivoltom talán ott jelenik meg legjobban, hogy színészként is kedvelem a csontra húzott szövegeket. Nem szeretek olyan szövegeket mondani, amelyek okoskodó jellegűek, vagy olyan pluszinformációt hordoznak, amely csak dagasztja a szituációt. A szöveghúzás szempontjából tehát érződik a színészi énem is. Ez mindig küzdelem, de próbálok finoman úgy közelíteni a színészi munkához, hogy érzem a másik oldalon lévő finomságot, mert fontos, hogy külső szemként — nevezzük rendezőnek — hogyan közvetítem az én saját világomat a színész felé. S ha ezt bármiféle agresszióval, agresszióból teszem, akkor nem működik. A fantázia és a kreativitás egy nagyon illékony dolog. Egy-egy agresszív mondat azonnal szét tudja zúzni. Az a jó, ha a fantáziák összeütköznek, és ebből születik valami új. 

* Nemrég Siflis Anna rendezésében bemutattátok a Mirad, egy fiú Boszniából című előadást a Pinceszínházban Budapesten. Milyen volt a munka? 

— Annával van egy személyes jó kapcsolatom, nagyon érdekel alkotóként is, s ugyanez mondható el Nagyabonyi Emeséről és Tóth Andrásról is, akiket nagyon izgalmas színészeknek tartok. Az ő hármuk szintézise begyújtotta bennem, hogy milyen jó lesz színészként részt venni a produkcióban. Érdekes, hogy színészként sokkal több félsz van bennem, amikor bele kell fogni egy produkcióba, mint rendezőként. E folyamat alatt csodálatos volt megtapasztalni, hogy mennyire bátran tudunk próbálkozni, mennyire „összenyitottuk” magunkat egymásnak. Mertünk egymás előtt megnyílni. Az ilyen munkafolyamatok felüdítenek, és még sokáig adnak üzemanyagot.