Nem tudom, hogy megírják-e majd egyszer színjátszó mozgalmunk monográfiáját, de ha igen, akkor semmiképpen sem szabad megfeledkezni a pedagógusokról! Azokra gondolok, akik a nagyon is összetett, felelősségteljes elfoglaltságuk ellenére, mindig ott voltak/vannak a mozgalom legelkötelezettebbjei között. Jelenlétük mindenekelőtt pedig színjátszó tevékenységük, minden vonatkozásában példásnak tekinthető.
Ezúttal Ágoston Pribilla Valéria tanárnőről igyekszem szólni, arról a pedagógusról, aki immáron több mint 40 éve jelen van a mozgalomban, és aki mind a mai napig (s reméljük, továbbra is) szinte megható elkötelezettséggel nemcsak figyelemmel kíséri, hanem segíti, a maga módján támogatja is műkedvelő színjátszásunkat.
Csaknem negyven évvel ezelőtt ismertem meg a tanárnőt, aki, ugye, akkor még nem volt az. A szabadkai Népkör igen tehetséges fiatal színjátszójának tapsoltam, tapsolhattam, méghozzá eléggé rendhagyó körülmények között. A boszniai kisvárosban, Trebinjében lépett közönség elé a Népkör kis társulata. Nyár volt, 1972 nyara. Az ország (a nagy Jugoszláviáról van szó) legrangosabb fesztiváljának, az amatőr színjátszók nagy seregszemléjének volt a házigazdája Trebinje. Vajdaságot a kikindai színjátszók és a Népkör társulata képviselte. A szabadkai Népkör fiataljai, Bambach Róbert rendező és a két színjátszó, Pribilla Valéria és Árokszállási László, Tennessee Williams Ez a ház bontásra vár című egyfelvonásosát mutatták be -- annyi sok év után is állíthatom -- átütő sikerrel. Igazolták ezt a díjak, elismerések, amelyek a Fesztivál végén nem maradtak el. Pribilla Valéria is a Fesztivál egyik legrangosabb díjával tért haza.
Ott ismertem meg a tanárnőt, a rendkívül tehetséges, fiatal színjátszót, akinek fényes jövőt jósoltak az ott levő színikritikusok, gondolva természetesen a színi pályára.
Aztán néhány évvel később az Újvidéki Színház előadásaiban láttam újra. Sorra kapta a szép színészi feladatokat. Örkény István Macskajáték című tragikomédiában (Egérke), Shaw Sosem lehet tudni c. vígjátékában (Dolly), Kopit Jaj, apu, szegény apu...! c. tragibohózatában (Rosalie) és Peter Weiss Mockinpott úr kínjai és meggyógyítása c. színpadi játékában.
A hivatásos színházban elért siker után valóban úgy látszott, hogy Pribilla Valéria végleg a színpadot, a színészi pályát választja majd. Nem azt választotta! Tanár lett! Több mint 15 éven keresztül magyartanárként végezte a pedagógus nehéz, felelősségteljes munkáját. Később kinevezték a szabadkai Gyermekszínház igazgatójává, majd 2005-ben a szabadkai Városi Könyvtár élére került.
A mozgalomhoz azonban mindmáig hű maradt. S mivel alkalma volt megismerni a színpad, a színház varázslatos világát, mivel sikerült elsajátítania azokat a szakmai ismereteket, amelyek ennek a világnak a ,,mesterségbeli'' elvárásaira vonatkoznak, a tanárnő személyében nemcsak pedagógus, hanem szakmailag jól felvértezett színházi ember igyekszik, immáron több mint 40 éve, azon fáradozni, munkálkodni, hogy színjátszó mozgalmunk minőségi fejlődése erőteljesebb legyen. Gondolok itt a szakmai bizottságokban való részvételére.
Németh László a műkedvelő színjátszással kapcsolatban egy helyen így fogalmazott: ,,Meg kell teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van: a legmagasabbra törő műkedvelés.'' Úgy érzem, hogy ez a Németh László-i gondolat volt és maradt a tanárnő ars poeticája. S hiszem, hogy a mozgalomban való további munkásságát is ez határozza meg.