- Fényképezte: Szabó Attila

Olyan ember, akinek minden közhelytől és giccstől borsódzik a háta, mégis, amikor arról faggatom, hogy március 14-e - a kitüntetés átvételének és az általa rendezett darab bemutatójának a napja, véletlen egybeesése - milyen nyomot hagyott benne, gondolataiba mélyedve, rövid szünet után egy ,,fricis' mosollyal a szája szögletében azt mondja: ,,Ne haragudj, de erre mégiscsak egy közhellyel tudok válaszolni, ami most, paradox módon, a legmegfelelőbben és legőszintébben fejezik ki érzéseimet: megindító volt. Igen. Megindító.'
A Jászai Mari-díj kuratóriumához két felterjesztés érkezett. Neki csak a magyarországi színházi kritikusok céhének ajánlása ismeretes, amelyben a Kisvárdán és a Budapesten játszott darabokban nyújtott színészi teljesítményét értékelték, illetve azt a színházvezetői munkásságát, amelynek során sikerült a magyar társulatnak több ízben is csúcsteljesítmény nyújtania. Igazgatói megbízatása alatt volt olyan évad, amikor az öt bemutatott (de csak 4 pénzelt!) előadásból (Tóthék, Nem fáj, Johnny fegyverben, Titanic vízirevü, Gyilkosok éjszakája) mind az öt meghívást kapott budapesti vendégszereplésre.
- A Jászai Mari-díjat általában fiatal színészeknek, rendezőknek, színházi alkotóknak ítélik oda Magyarországon. Az idén három határon túli művész kapta meg ezt az elismerést, valamennyien az én korombeliek. Tudom, hogy a fiatalok türelmetlenebbek, tudom, hogy mint minden díj, ez is bírálható, megkérdőjelezhető, de azt is értem, hogy esetünkben miért mi, úgymond vének kaptuk meg mégis ezt a kitüntetést. Hosszú éveken át éltem szocialista társadalomban, s tudom, hogy a határok nem voltak mindig ilyen átjárhatóak, ezért úgy gondolom, hogy az anyaország ezekkel az újabb kori elismerésekkel pótolni kíván valamit. Figyelmet, szakmai megbecsülést, törődést... Ugyanakkor olyan személyeknek kívánják adni ezeket a díjakat, akik mégis, mindenek ellenére hosszú évtizedeken keresztül fáklyavivői voltak a szakmának, s hazájukban irányt adó volt a munkásságuk. Valamiféle világítótornyoknak számítottak abban a sötét érában. Számomra vitathatatlan például, hogy Hernyák György a délvidéki magyar színjátszás utóbbi húsz évének meghatározó egyénisége példamutató színházi etikájával, a tökéletességre való törekvésével, a nagyot álmodásaival, az ötletgazdagságával, s hogy megérdemelten kapta 2006-ban a Jászai Mari-díjat. Szeretnék hozzá hasonlítani. Hozzá, akivel mindig és mindenütt kiegészítettük/kiegészítjük egymást.
* A színházi világnap alkalmából mit üzennél sorstársaidnak? Kollégáidnak? A színházépítőknek és -rombolóknak?
- Mint ismeretes, a színházi világnap alkalmából mindig egy-egy híres gondolkodó, tudós vagy szakmabeli körlevelét jelenteti meg a sajtó, s ezt olvassák fel a világvárosok nagyszínházaiban is a színészek... Ennek a körlevélnek időnként van is értelme. Megállít és gondolkodásra késztet bennünket, mi is az a színház, s mérlegeljük, mit tettünk (vagy nem tettünk) meg érte. åszintén bevallom, az én szívemhez A délvidéki magyar színjátszás napja áll közelebb, azaz október 29-e a számomra jelentősebb dátum. Nemcsak azért, mert ötlete és megvalósítása a nevemhez fűződik, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy mindenkinek először is a saját fejében és a saját hazájában, a saját környezetében kell rendet teremtenie. Ez egy olyan nap, amikor ünnepelünk és emlékezünk és magunkba nézünk. Egyszer ennek kapcsán magam is megírtam egy körlevelet, de végül elálltam attól, hogy útra is bocsássam.
* S ha most fogalmaznál meg ilyet, mi lenne a tartalma?
- Hm... (Ne várj tőlem magasröptű gondolatokat, interjú közben nem tudok rögtönözni!) Nos... Ott, ahol elvetik a magot, ne tapossuk el a magvetőket! Várjuk ki, míg kicsírázik, kihajt a növény, s a levélbontást segítsük öntözéssel. Szóval ott, ahol megszületik egy színházalapítás ötlete (nem közigazgatásilag és nem politikailag, hanem művészi igényből), s érezni lehet egy pici alkotóközösség közös ihletét, szándékát, akkor a kultúrpolitikusoknak - és egyáltalán a politikusoknak - az a kötelessége, hogy segítsék ennek a tenni akarásnak a szárba szökkenését. Mert csak így lehet igazi színházat teremteni. Tudniillik a színház egy tökéletlen műfaj. Olyan szerzet, amely mindig a tökéletességre törekszik ugyan, de azt sosem érheti el, hiszen velejárója, örök kísérője-árnyéka a hazugság, a ,,komédiázás'. S az a jó színház, amikor ennek a kettős szerepnek és küldetésnek a felelősségét nemcsak a rendező érzi, hanem az egész társulat. Amikor a világosító, a jelmez- és díszlettervező éppúgy tudja, mint a színész vagy a rendező, hogy minden előadással a saját bőrét viszi vásárra, s a saját képét vetíti ki. Az okos színész tehát (és egyáltalán a színházteremtő!) mindig arra törekszik, hogy ne csak ő legyen jó, hanem sikere legyen a partnerének is, sőt az egész csapatnak.
* A harminc éves hivatásos pályafutásodra hogyan tekintesz vissza? Annál is inkább, hiszen volt részed színházalapításban is...
- A harminc év iszonyatosan kalandos volt és rengeteg felesleges energiát pazaroltam el az olyan politikusokkal való küzdelemre, akik egy fabatkát sem értettek a színházhoz, de mégis Isten kiválasztottjainak érezték magukat, hogy a sorsukba/sorsunkba beleszóljanak, hogy minden ötletet sárba tapossanak, s örökös fennhangon tudtunkra adják, csakis tőlük, a jó szándékuktól függünk. Ifjú és bohó koromban nem értettem még, hogy sajnos, lehetnek ilyen ,,génhibás' politikusok. Most már kénytelen vagyok megbékélni ezzel. De mégis, minduntalan elszomorodok és dühbe gurulok, amikor ehhez hasonlót - mint amiket én éltem át igazgató vagy színházalapító koromban - látok, tapasztalok. A bánsági magyar színház megalakulásának meghiúsítása például az én szememben egyenértékű a nemzetárulással. Súlyos példa az olyan politikusok szűklátókörűségére és emberi gyarlóságaira, akik a színházat a saját felemelkedésük (vagy esetleges bukásuk) eszközének tekintik. És félek, igen, félek attól is, hogy a zentai kamaraszínház is majd előbb-utóbb ezért vérzik el. Pedig Zentának van olyan mikroklímája, ami jó táptalaja lehet egy ilyen művészi közegnek.
* Nem szóltunk még az új darabról, a Szomorú vasárnapról. Miért épp Müller Péterre, és miért épp erre a drámájára esett a választásod?
- Nem a szerzőre, hanem a darabra koncentráltam. Mi az, aminek nálunk létjogosultsága van, ami bemutatható, ami elfér a jelenlegi színpadon, ami rólunk (is) beszél... S noha köztudott, hogy nem szeretem a zenés darabokat, ez mégis kihívás volt a számomra, mert olyan emberi vívódásokról szól, ami minket, vajdasági magyarokat is foglalkoztat. Olyan élethelyzeteket tár fel, amikor a főhős a homokba dugja a fejét, és nem látja, nem hallja, hogy hívják, küldik egy új világba. ,,Szomorú ország a miénk, és örülnek az emberek, ha ezt valaki kimondja...' - hangzik el többször is a darabban. Igen, egy kicsit a saját lelki állapotomról és kételyeimről is beszélek benne, hát persze... hiszen számomra mindig ott kezdődik az érték, az alkotás, amikor felszakadnak a lélek mély bugyraiból ezek a nehéz kérdések, s valahol mégis pozitív visszaigazolást kap rájuk az ember. Valami olyasmit, hogy: ,,Hallod, jó, amit csinálsz. Érdemes folytatnod! Folytatnod KELL!'. Aztán az is érdekelt, voltaképpen mi az a giccs? Hol a határa, hol csap át az a rengeteg közhely valami másba? Mitől lettek világsikerek ezek a Seress-dalok, amelyek még ma is megérintik az embereket? S örülök annak, hogy egy fantasztikus jó légkörben, egy nagyon tehetséges kis alkotócsoporttal össze tudtunk hozni egy olyan előadást, amely a nézők minden rétegének üzen valamit. Nemcsak szavakkal, hanem a zenével is, ami itt, ebben a darabban a művészi önkifejezés és a drámai kifejlet (nem pedig/nem csak a szórakoztatás) mágikus eszköze.
* További sikeres alkotást kívánunk!
- Köszönöm!