- Mi a Szekérszínház története?
- Az idén vagyunk tízévesek. Nyaranta körülbelül 15-20 előadásunk van. Nyolc éve járunk a Vajdaságba. Ez nekem személy szerint is nagyon fontos, hiszen itt születtem, szóval voltaképpen én ide hazajövök. Itt mindig páratlan fogadtatásban van részünk, és a színészek is mindig sóvárognak az után, hogy ide jöhessünk, mert itt az emberek kedvesek, teljesen mások, más habitusúak, más érdeklődésűek, más a színházhoz való hozzáállásuk és más szemléletűek, mint az anyaországiak. Ezért mi is teljesen más kedvvel jövünk ide játszani, és megpróbálunk még többet adni magunkból. Valójában az elmúlt nyolc évre úgy tekintünk mint jutalomra.
- Van-e valamilyen kapcsolat az itthoni Tanyaszínház és a Szekérszínház ötlete között?
- Nem a Tanyaszínházat akartam utánozni. A Szekérszínház ötlete azért pattant ki a fejemből, mert tíz évvel ezelőtt volt az életemnek egy olyan periódusa, amikor nem volt elég munkám. Ha nem érzem magam elég hasznosnak, akkor nagyon ideges vagyok és rosszul érzem magam a bőrömben. Egy művésznek, ha nem használják, akkor van egy olyan érzése, hogy ennyire tehetségtelen vagyok?, és van egy olyan gondolata, félelme, hogy nem fogja tudni visszalendíteni magát és elveszti a rutinját. A nem tevékeny időszakok nagyon rosszul hatnak ránk pszichésen, és most nemcsak a színészekről beszélek, hiszen egy nem tevékeny időszak a lelkét és a testét is megviseli és lerombolja minden embernek. Nem mertem ezt megengedni magamnak, hanem elkezdtem rengeteget olvasni. Eközben rájöttem, hogy mennyi mindent nem olvastam még, és minél többet olvastam, annál erősebb volt bennem ez az érzés. Elkezdtem visszamenni az időben, minél régebbieket olvastam, ameddig érteni lehet és meg lehet értetni a közönséggel is. Néhány évvel ezelőtt leköltöztünk Leányfalura, és akkor bementem a kultúraigazgatóhoz, és mondtam, hogy nekem ez az ötletem támadt. Támogatott ő is és a polgármesterünk, Íri Csaba is, aki most is itt van velünk.
- Mennyi idő szükséges egy-egy darab elkészítéséhez?
- Tizenhárom-tizennégy próba. Ezek a találkozások Pesten történnek, és persze ezt is elég nehéz megoldani, mivel én nem ott élek, és az utazásnak (persze nemcsak nekem) anyagi vonzatai is vannak. Szörnyű, hogy mennyire a pénzhez van kötve az ember keze. Szerencsére a próbatermet általában sikerül úgy megoldanunk, hogy cserébe lejátszunk ott egy előadást. Végül is én úgy érzem, hogy ez az idő elég nekünk. A darabjaink 50-60 percesek. Ezek olyan darabok, amelyeket elő lehet adni falunapokon, ízes-magyar helyeken, ünnepeken, kirakodóvásárokon, utcaszínházakon, de akár művelődési házakban is. Tehát aránylag rugalmas, gyorsan fölépíthető díszlet, és mindig van egy tíz százaléka a darabnak, amit improvizációra szánunk, és a helyszíntől függően mindig változik egy kicsit.
- Mely korosztálytól mely korosztálynak szólnak az előadásaik? Milyen gyakran változik a társulat összetétele?
- Valamicskét mindig változik, de sosem harag miatt, hanem azért, mert ők mind rangos színészek, és a szerződés szempontjából a saját kőszínházukban lévő szerepünk az első, ezért például most is két cserét be kellett iktatnunk. A színészek is különböző generációk tagjai, tehát a fiataloktól az idősekig bárki. Pontosan tudom, hogy kiket választok, és hogy miért: mindannyiuk sok tapasztalattal rendelkezik, és ami a legfőbb, hogy alázatosak. Minden évben egy-két emberkét a saját tanítványaim közül is hívok, és szerintem ennek meg is látszik az eredménye: az egyik tanítványom például tavaly jutott be a Szín- és Filmművészeti Akadémiára, amire nagyon büszke vagyok. Persze, nem ő volt az egyetlen, de ő több éven keresztül velünk járt szekérszínházazni. A színház nemcsak csillogásból áll. Nagyon sok munka, tisztelet és alázat szükséges a színpad, a művészet, a nézők iránt. Valójában mindegy, hogy 30 vagy 100 néző gyűlik össze, a minősége sokkal fontosabb a közönségnek, az, hogy figyelemmel és megbecsüléssel nézzék a darabot... Hogy kiknek szól a darab? Az biztos, hogy a középkorú és a náluk idősebbeknek, mégpedig azért, mert a darabok, amelyeket választottam, nem véletlenül mind a 18. századi magyar értékeink közül valók. Igazság szerint nem tudom, hogy a mai fiatalokat mennyire érdekli ez a kor. Nagyon gazdag és szép nyelvezetű magyar darabokról beszélünk, melyek nincsenek megkopasztva, ezek az 1790-es és az 1850-es évek közötti magyar értékeink. Mindig arra törekszem, hogy új, olyan darabokat hozzak létre, amelyeket még soha senki nem mutatott be, mert mástól nem tudom ellopni az ötleteket. Ebből kifolyólag mindent nekem kell kitalálnom: a színészek karaktereit, a díszletet, a korhű jelmezeket és zenét.
- Mit gondol az amatőr művészeti megmozdulásokról?
- Nagy szükség van rájuk, és erősíteni kell őket. Leányfalun a mi színházunk mellett működik az amatőr színház is (amit a férjem vezet). Itt a postáskisasszonytól az üzletemberig mindenki nagyon boldogan egyre többet olvas. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos segítője annak, hogy minél tovább megmaradjunk magyarnak, és ne engedjük meg, hogy bedaráljanak bennünket, mert nyilvánvaló, hogy erre készülnek. Meg kell azonban mutatnunk, hogy mi igenis nem véletlenül vagyunk itt a Kárpát-medencében már évszázadok óta, és egy teljesen sajátos kultúrával és nyelvvel rendelkezünk. Ugyanúgy, amint a templom és a hit, a színház is megerősítheti és összetartásra késztetheti az embereket. Ez a mi kötelességünk, célunk és küldetésünk a színházzal.