A csarnokban a ,,nagyok” állítottak fel standokat

A bronzbarnára füstölt, többszörösen is húsos erezettel ellátott császárszalonna - kár is lenne erről vitázni! - ínycsiklandozó és valóságos mennyei csemege. Mások meg a mangalica tenyérnyi szélességben megkötött zsírpárnájára esküdöznek inkább. De ezek már annyira részletkérdések, amire egyetlen vendég sem figyelt fel különösebben a Kačarevóra látogatók közül. A faluban nemcsak a még lombtalan fák termettek szalonnát februárban, de még a kerítéseket is abból fonták.
Ide, ebbe az Eldorádóba érkeztek valahol 1790 és 1792 között a dunai svábok Schwarzwald környékéről, s a kor szellemének megfelelően lakhelyüket előbb Ferenc József császárukról Franzfeldnek, azaz Ferenchalomnak nevezték el, a kiegyezés évében pedig a Ferencfalu nevet kapta a település. 1918-ban, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban Kraljevićevóra keresztelik, majd új telepes családok érkeznek Boszniából, Krajinából, Likából, Dalmáciából és Macedóniából, a múlt század negyvenes éveiben pedig Montenegróból és Kosovóból is. A második nagy világégés után a megpecsételt sorsú svábság szinte nyomtalanul (a temploma mindenképpen!) eltűnik az immár Kačarevónak nevezett település színéről: a legutóbbi népösszeírás mindössze kilenc németet (0,11%) jegyez. A hivatalos statisztika az itt élő tíz-egynéhány náció tagjai között tizenkilenc magyart (0,24%) is említ.
Ennyit a történelemről. Az élet robog tovább, és a kačarevóiak nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy falujukat belátható időn belül képesek lesznek önálló községi rangra emelni. A régi dicsőségből, vallják, aligha lehet megélni. Többé-kevésbé burkoltan ez volt az idei, sorrendben immár a huszonegyedik szalonnafesztiváljuknak, a Slaninijadának a vezérgondolata is. Annak a megmozdulásnak, amelyre az idén is csaknem százezer vendég volt kíváncsi. Nemcsak hazulról, hanem a hajdani nagy Jugoszlávia tagköztársaságaiból, valamint Brazíliából, Franciaországból, Németországból, Kínából és Magyarországról is. A kirakott kb. 150 tonnányi szalonnából, illetve 350 tonna hús- és húskészítményből a bolti árnál 10-40%-kal olcsóbban vásárolni is lehetett. A négynapos rendezvényen harmincöt hazai hentes nagyüzem és magánvállalkozó képviseltette magát, a Sportcsarnok előtti téren pedig mintegy százötven egyéni termelő mutatta meg, mit jelent jó házigazdának lenni.
Természetesen nem maradtak el az olyan hangulatfokozó, szabadtéri erőpróbák sem, mint a malacfogás és a kötélhúzás. A bajnoki címből és az ajándékokból azoknak is jutott, akik a legtovább meg tudtak tartani a tenyerükön egy tábla szalonnát, akik az üstbe aprított zsiradékból a ,,legaranyosabb” töpörtyűt formázták meg, vagy a legízletesebb disznópaprikást főzték. A fővédnökséget a pancsovai Efes-Weifert sörgyár, a Mesopromet és az Agroživ vállalta, a kulturális programban pedig a költészet is helyet kért magának a folklór, illetve szabadtéri koncertek mellett. Nemkülönben a torontálalmási (Jabuka) Srce nevű, fogyatékosok otthonának a védencei, akiknek a saját készítésű portékáiból az idén is lehetett választani. Emlékül a szalonnák császárságára, egy városiasodó álmot dédelgető dél-bánsági faluban, a pancsovai község területén. És ez az, ami akkor is megmarad, amikor már régen feledésbe merül a szalonna, a kolbász, a füstölt tarja zamata, és nemcsak a kabátok, de a testek minden egyes pórusát is átjáró illata. A következő fesztiválig.