Az irodalmi est részvevői Barát István fotója

A csókai olvasóközönség is megismerkedhetett a település elismert írójának, Cs. Simon Istvánnak a legújabb, Parlagmagány című, válogatott verseket tartalmazó kötetével. A költeményekből Krnács Erika előadóművész tolmácsolásában kaptak ízelítőt a jelenlevők, Beszédes István, a zEtna Kiadó szerkesztője a könyv előéletét, a megjelentetés ötletét ismertette. Az esemény hangulatát Hajnal Anna és Barlog Károly fellépése tette bensőségesebbé.
A szerzővel Tóth Lívia, a Hét Nap újságírója beszélgetett. Cs. Simon István szólt az őt motiváló helyzetekről, a sorsfordító eseményekről, amelyeknek a megélése írásra ösztönözte.
A Kremenyák
- Azt szerettem volna, ha Móra Ferenc mellett a méltatlanul elfelejtett Kálmány Lajosról is megemlékeznek Csókán. A paplakból lehetett volna tájmúzeum, de elkótyavetyélték, lebontották. Az viszont dicséretes, hogy Mórának mellszobra van, kilépett a gipszmásolat mellől, a róla elnevezett egyesület klubjából. Csodák csodája, még nem csúfították el. Nagyon szép példája a toleranciának, hogy egy makedón ismerősöm ültet virágokat köréje. A Kremenyák vagy Tűzkőhalom viszont még mindig nincs megjelölve. Nemzedékek nőnek fel úgy, hogy nem is tudják: a település mellett világra szóló régészeti lelőhely van. A legnagyobb baj az, hogy a történelemtanár sem tudja, hol van a Kremenyák. Szerettem volna elérni, hogy oda egy emlékoszlop kerüljön, de nem volt hozzá elég erőnk és akaratunk. Ezt a harcot folytatni kell, de én most már a betegségem miatt nem vagyok teljes értékű, csak úgy teszek, mintha az lennék. Egyszer, amikor még Monostoron tánctábor is volt, meghívtuk Ágikát, az Erdélyből érkezett táncost a Maros-tanyára. Éppen barackérés ideje volt. Köztudomású, hogy ennek a gyümölcsnek leve is van, azt kóstolgattuk a lugasban. Én akkor még a pálinkát vizespohárból ittam, a vizet pedig pálinkáspohárból. Ahogy múlt az idő, Ágika megkérdezte tőlem: te még nem vagy részeg? Mondtam neki, hogy nagyon részeg vagyok, csak úgy teszek, mintha nem lennék az. Most is szeretnék úgy tenni, mintha nem lenne semmi bajom, csak nem nagyon sikerül. Azt viszont remélem, hogy a Kremenyákot sikerül megjelölni, mert ez nemcsak az én személyes ügyem, hanem mindnyájunké.
Terján
- Láttam olyan embert, akinek egy gomb esett le az ingéről, és szinte hisztériás lett. Ha az embernek a faluja hiányzik, az mégiscsak több, mint egy inggomb. Voltak, akik azzal vigasztaltak, hogy úgyse lett volna világváros. De épp az volt benne a szép, hogy nem is akart az lenni. Mi tudtuk, ha valaki a napos oldalon lakik, akkor hiába megy át a másikra, ő oda tartozik. Ez nagyon fontos. Az embernek valamiféle önbizalmat ad, ha tudod, ki jön veled szembe és milyen szándékkal. Ha tudod, kinek hogyan kell köszönni. Én nem szeretem a világvárost. Amikor először voltam Pesten, csak jöttek velem szembe az emberek és senki sem köszönt. Egyszerre rám tört, hogy köszönni illik, mondtam is az első arra járónak, hogy jó napot. Erre az úriember megkérdezte, ismerjük-e mi egymást. Provinciális szemléletű voltam. Én ott, abban a faluban tanultam meg járni, meg a magánhangzókat is leginkább hosszan ejteni. Képzeljék el, ha a kéménysöprő szégyellné azt a vizet, amelyben megmosdott, akkor milyen lenne a pofája két hét múlva? Mostarban bosszantott a szép, hósapkás hegy, szerettem volna félretolni, hogy mögé lássak. Itthon meg kezdett hiányozni. Mentem az utcánkban, a hetes számú háznál disznót vágtak, a böllér fölcsattant, azt a kögyelmes..., hogy a többit ne mondjam. Amikor ezt meghallottam, akkor tudtam, hogy itthon vagyok.
Nagyon nagy bajban vagyunk, mert nem ismerjük a szülőföldünket. Pontosabban: a közte levő vörös vonalig még úgy-ahogy. Bánát országnyi terület volt, háromfelé szabdalták szét, pedig amit az Isten egynek teremtett, annak illene úgy is lennie. A teremtést nem szabadna megcsúfolni. Temesvár Bánát fővárosa, amiről nem mondhatunk le. Azok az emberek, akik között én feleszméltem, akik beszélni, járni tanítottak, mindannyian tisztában voltak Bánát vízrajzával. Mert ez alapvető, ezt tudni kell. Tudni kell, melyik az ér, mert utána jön csak az óceán. Az ér a mi folyónk. Innen kell kiindulni.
Parlagmagány
- A parlag az agronómus vagy a termelő szemével a termelésből kirekesztett terület, ami nem hoz jövedelmet. A parlag melegágya a betegségeknek, kártevőknek, gyomrezervátum, a körülötte levő területeket is károsítja, visszafogja. Nem nagyon akarom ennek a társadalmi vonatkozásait taglalni, de könnyen meg lehet találni a párhuzamot. Aki járt a Tálagyban, az tudja, hogy ott még az én gyerekkoromban is olyan búza termett, hogy a kocsikereket oda lehetett támasztani hozzá. Most meg mit lát az ember? Mérgező gyomokat, közöttük a csattanó maszlagot. Mind keservesebbé teszik annak a néhány öreg embernek az életét, aki még kijár oda kapálni vagy kaszálni. A leépülés jelképe a parlagmagány. De miért lett parlag? Annak kell-e lennie? Amikor annyi a munkanélküli.
József Attila után mondhatom én is, hogy amikor verset ír az ember, nem írni volna jó. Sokszor éreztem én is, hogy nem írni volna jó, de valami kikényszerítette belőlem. Voltak olyan témáim, amelyek makacskodtak, nem lehetett félretenni őket. Volt néhány olyan sor, amely éjszaka is felkeltett. Azt akartam elmondani, ami a legmélyebben érintett vagy bántott. Ha az embernek már szülőfaluja sincs, akkor nem lehet túl vidám. Nem azt mondom, hogy külön kezet kell mosni, nyakkendőt kötni vagy sálat tenni, amikor az ember leül írni, de azért kell egy különleges lelki állapot, egyfajta indíttatás. De most már mind többet gondolok arra az öreg kínai festőre, aki festett egy kanyargós utat és eltűnt rajta.