Korábbi – két-három évtizeddel ezelőtti – időszakokból sokak számára lehet ismerős, ahogy komoly, felnőtt rokonaink érdeklődéssel figyelik a magyar parlament üléseinek közvetítését. Néha nevettek is, néha kommentálták is a tévében zajló eseményeket. Aztán ez valahogy kikopott. Azt hihettük, hogy a társadalmi vagy technológiai változások tették érdektelenné az Országgyűlés üléseit. Aztán felállt az új magyar parlament és az új Magyar-kormány, és az ülések ismét érdekessé váltak. Kiderült, nem is a társadalom változott meg, nem is a technika adta lehetőségek miatt váltak érdektelenné a korábbi ülések, hanem egyszerűen a politikai kommunikáció, a parlamentben zajló „vita” vált unalmassá.
A hosszú bevezető arra kellett, hogy rávilágítsunk, ugyanez történik Szerbiában is. Már nagyon hosszú ideje semmi érdekes nincs a parlamentben, alig vannak ülések, azokon sokat kiabálnak, és csak elvétve akad egy-egy érdemleges felszólalás.
Aki az elmúlt években esetleg elfelejtette volna, milyen a népképviselet gyakorlata, azt nem lehet hibáztatni. A szerb parlament ugyanis egyre inkább olyan, mint a vasúti menetrend egy megszüntetett mellékvonalon: hivatalosan létezik, időnként ki is függesztik, de a szerelvény valahogy sosem érkezik meg. A politikatudomány ezt elegánsan intézményi önmérsékletnek nevezi.
A demokrácia válságát elemző szerzők szerint a demokratikus rendszereket nemcsak a törvények, hanem bizonyos íratlan szabályok is működtetik. Például az, hogy az ellenfél nem ellenség, vagy hogy nem használunk ki minden jogi kiskaput pusztán azért, mert lehet. Szerbiában ezt a gondolatot sajátosan értelmezték. Az önmérséklet ugyanis nálunk azt jelenti, hogy a parlament annyira visszafogja magát, hogy inkább meg sem szólal.
Amikor az ellenzék 2026 februárjában bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen, a történet hamar a szerb alkotmányos humor egyik gyöngyszemévé vált. A parlamentnek a következő ülésen kellett volna tárgyalnia a kérdést. Az első következő ülés azonban valahogy két hónappal később következett be, majd – amikor végre eljött – a többségnek hirtelen fontosabb dolga akadt, mint jelen lenni. Az alkotmány betűje sértetlen maradt. A szellemisége viszont valószínűleg csendben távozott a teremből.
Persze ez nem új találmány. A 2024. évi bizalmatlansági indítvány is hasonló sorsra jutott, majd 2024 vége és 2025 márciusa között a parlament gyakorlatilag eltűnt a közéletből. Különösen figyelemreméltó teljesítmény ez annak fényében, hogy az országot akkoriban az utóbbi évtizedek legnagyobb tiltakozási hulláma rázta meg. Nem beszélünk sokat róla, de nyilván emlékeznek: Újvidék, előtető, 16 halott.
Más országokban ilyenkor parlamenti viták zajlanak. Nálunk viszont a törvényhozás úgy döntött, hogy a legjobb hozzájárulás a társadalmi békéhez a teljes csend. Valójában meg is kell értenünk ezt az óvatosságot. A parlament veszélyes hely. Ott kérdéseket lehet feltenni. Felszólalások hangozhatnak el. Esetleg még vita is kialakulhat. Egy modern politikai rendszerben ezek olyan kockázatok, amelyeket felelős vezetők nem vállalhatnak könnyelműen.
Érdekes módon 2020 és 2022 között, amikor az ellenzék jelentős része bojkottálta a választásokat, a parlament szinte szárnyalt. Ülésezett, dolgozott, termelékeny volt. A foci is eredményesebb, ha nincs ellenfél, és a legjobban sakkozni is magával tud az ember.
Amint azonban az ellenzék visszatért, a törvényhozás is visszafogottabb lett. Az éves ülésszám nagyjából a korábbi harmadára csökkent. A parlamenti munka irányítói valószínűleg rájöttek, hogy a túl sok munka káros lehet az egészségre.
Az sem segít a helyzeten, hogy az emberek egyre kevésbé bíznak a parlamentben. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság körülbelül egyharmada tekinti hiteles intézménynek. Ez valóban nem túl magas arány, de még mindig elegendő ahhoz, hogy a hatalom tartson tőle. Mert ha a parlament valóban jelentéktelen volna, nem kellene kerülni a vitákat. Nem kellene halogatni a bizalmatlansági indítványokat. Nem kellene attól félni, hogy a képviselők beszélnek egymással.
A legérdekesebb talán mégis az a felismerés, amely lassan áthatja a politikai elitet. Ha mindenki úgy gondolja, hogy ugyanaz a hatalom marad örökké, akkor az íratlan szabályok elvesztik jelentőségüket. Minek vigyázni az intézményekre, ha úgysem lesz rájuk szüksége másnak?
Csakhogy a politika ritkán szereti az örökké szót. A tegnapi ellenzékből lehet mai miniszter, a mai miniszterből holnapi ellenzéki. Az a precedens, amely ma kényelmes, holnap kellemetlen lehet. Lásd Magyarország példáját.
Amíg azonban nem következik be hasonló változás, addig a parlament továbbra is úgy áll majd ott, mint egy gondosan letakart bútordarab a nappali sarkában. Időnként leporolják, ünnepi alkalmakkor megmutatják a vendégeknek, majd gyorsan visszatakarják, nehogy valaki használni akarja. Hiszen a demokrácia díszleteivel óvatosan kell bánni. Még a végén kiderülne, hogy eredetileg mire készültek.
