Gálfalvi György marosvásárhelyi író-szerkesztő és Páll Lajos korondi festőművész-költő, közöttük Koncz Jenő vendéglőtulajdonos - Tapodi Kálmán felvétele

Néha-néha megszépül a múlt. Ha barátaiddal ülsz megszokott társalgóhelyeden zegernyés télidőben vagy tavaszi napsütésben a távoli hagyományőrző Basa fogadóban, bizony ilyenkor még porlepte históriák is előkerülnek. A kesernyés történetek ilyenkor megédesednek, pedig némelyiket kimondás helyett jobb lenne elfelejteni örökre. Nem tudom, beszéltek-e korabeli honfitársaink emlékeik kútjában keresgélve a tatárjárásról, a törökdúlásról, a labancok gyalázatos országdúlásairól? S ha igen, elviselhetőbbé változott-e a múlt az egyre-másra fényesedő történetek mesélése során? Valószínűleg igen, mert a torkunkon akadt szó, a kibeszéletlen múlt (nemzet)halálos kimenetelű is lehet.
Már megint együtt vagyunk a Bucsin-hegy keleti lábánál a régmúltban favágók vigaszára épített korcsmában. A korondi festő, a marosvásárhelyi és a délvidéki nyugdíjba kényszerült lapszerkesztők, a napi politikát immár harmincas éveinek elején odahagyó rendszerváltó politikus, médiaszakértő, és jómagam, a csantavéri gyökerű délalföldi minduntalan nyughatatlan, nyugalmazott múzeumigazgató. Közös múltunkról beszélgetünk, megcsalatásainkról, levert reményeinkről. Meg a magunk kétes sikerű ellenállásairól.
- Az én falumban is - kezdek neki a magam idevágó történetének - lecserélték ötvenhatban a magyar alakulatokat szovjet megszállókra. A legénység kint, a faluszélén épített két ezred számára is elegendő laktanyába fészkelte be magát, a magasabb rangú tisztek családjukkal a templom mellett felépített emeletes tiszti házban. Az itt lakók mozgásszabadságát alig-alig korlátozták. A tiszti feleségek kijártak a hetipiacra, férjeik meg szorgalmasan látogatták a helybéli korcsmahivatalokat. Az egyik ilyen sztársij lityinánt törzshelye a főtéri Fényes vendéglőben volt, délutánonként itt ütötte föl hadiszállását. Az egyik alkalommal különösen jó kedve lehetett főhadnagyunknak, mert alighogy letelepedett, így rendelkezett az asztalához lépő Vöcsök néven elhíresült pincérnek (aki korábban szintén katonatiszt volt a demokratikusnak mondott magyar hadseregben, de mivel nem tette le az oroszok bevonulása után az új hűségesküt, pincérkedéssel kereste kenyerét): - Egy konjak nekem, neked, s muzsikusok! Vöcsök szedte a lábát, s hamarosan hozta is a teli decis poharakat a gálánsnak tűnő megszállónak. Kis idő múltán a lityinánt megint rendelt: - Egy konjak nekem, neked, s muzsikusok! S ugyanígy rendelkezett még vagy háromszor. Aztán Vöcsök egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az asztalnál már nem ül senki, a megszálló eltűnt. - A fene egye meg! - morgolódott társainak a pórul járt fehérkabátos. - Most kifizethetem ennek az ártatlan képű gazembernek a dorbézolását! De nem telt el két nap sem, a szovjet tiszt megint megjelent a Fényesben, leült asztalához, és megint rendelkezett. Vöcsök hozta a konyakokat, egyet a magabiztos vendégnek, egyet magának, hármat a zenészeknek. Ez alkalommal azonban pincérünk már óvatosabb volt. Szólt kollégáinak, hogy nagyon figyeljenek erre az idegen egyenruhás vendégre, mert ő bizony nem fizeti ki megint a tiszt dáridóját! Az ideiglenesen betolakodó az ötödik kör ital után szedelőzködni kezdett, és egy kicsit imbolygó léptekkel bár, de határozottan elindult a kijárat felé. Csakhogy Vöcsök és munkatársai most résen voltak. Elkapták az imbolygó ideiglenesen hazánkban tartózkodót, becipelték a raktárba, és alaposan elagyabugyálták. Na, ez se jön többet a mi házunknak még a tájékára sem!
Ebben a hitükben bizony alaposan megcsalatkoztak. Mert harmadnap megint megjelent a lityinánt. Arca véraláfutásos volt ugyan, de ez látszólag nem zavarta, mert amikor leült a szokásos asztalhoz megint kommandírozott: - Egy konjak nekem, s muzsikusok! - És nekem? Nekem most nem jár? - érdeklődött álnokul pincérünk. - Nem, nem. Te ha kicsit iszol, verekszel!
A történetet eddig állva hallgató vendéglőtulajdonos, Koncz Jenő barátunk mellénk telepszik, igazít kicsit a bajszán, aztán ő is belekezd a maga történetébe. - Tudjátok, hogy mi Huba barátommal egy faluból valók vagyunk, de ez a történet, amit most elmesélek nektek, mégsem ott, Majsán, hanem vagy nyolcvan kilométerrel odébb esett meg. Egy idős patikus mesélte el nekem ezt a históriát, még az ő fiatalkorából, az oroszok Kalocsára történt bevonulása idejéből. - Bejött egy orosz tiszt a patikába, én egyedül voltam, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy megnyugtatott ez a látogatás. Nézelődött, kinyitotta az üveges szekrényajtókat, és kérdő hangsúllyal hozzám fordulva mondott valamit. Én ugye nem tudtam oroszul, ő nem beszélt magyarul, így hát álltunk egymással szemben, nem értettünk szót. Megint nézelődött, megint mondott valamit. Most már így utólag tudom, hogy óvszert keresett, de akkor, ugye, mivel nem tudtam oroszul, ő meg magyarul, csak álltunk egymással szemben, értetlenül. Erre aztán váratlan dolog történt. A tiszt kigombolta nadrágját, elővette férfiékességét, azt a pultra tette, majd belenyúlt a zsebébe, kivett onnan egy marék aprót, s várakozóan rám nézett. Na, ez érdekes lesz, ha most bejön valaki! Ott áll velem szemben egy hiányos öltözékű megszálló, én meg állok vele szemben, mint a Bálám szamara! És valóban. Egyszer csak nyílik az ajtó, és bejön rajta egy másik megszálló. Ezek ott váltanak egy-két szót oroszul, amit én változatlanul nem értek, az új rangjelzés nélküli közlegény megint csak a szekrényben kutakodik, majd ő is kérdez tőlem valamit. De mivel én változatlanul nem tudok oroszul, ő meg egyáltalán nem tud magyarul, most már hárman állunk ott tanácstalanul a patikában. S mintha ezek megbolondultak volna, ez a szoldát is kigombolja a nadrágját, ugyanúgy cselekszik, mint az elöljárója, aprópénzt is tesz az asztalra férfiasságának jelképe mellé. S hogy a helyzet számomra még érthetetlenebb legyen, bejön az ajtón a lityinánt tisztiszolgája is. Ő is nézelődik, ő is kérdezősködik tőlem. Nem mentünk sokra vele sem, hiszen én ennyi idő alatt nem tanulhattam meg oroszul, ők meg nem tudtak magyarul. Álltunk szemben egymással, reménytelen tanácstalanságban. S ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha megvilágosodnék, mintha átlátnám ezt a nehéz helyzetet!
Benyúltam a fiókba, kitettem én is a pultra egy marék aprópénzt, kigomboltam a nadrágomat, s a megszállókhoz hasonlóan cselekedtem. S mivel egyértelműen, minden vitát kizáróan az én férfiasságom jelképe volt a legnagyobb, besöpörtem a pultról a pénzt, és elmondtam az egyetlen orosz szót, amit tudtam: harasó!
- Ugye, milyen fontos dolog a nyelvtudás!? - nyugtázza az elmondottakat marosvásárhelyi barátunk, Gálfalvi Gyuri, kinek hetvenedik születésnapjára most éppen összesereglettünk.