A magyarkanizsai Ozoray Árpád Magyar Művelődési Egyesület a közelmúltban ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját. Ha tudjuk, hogy ez az egyesület számos különböző tevékenységű csoport munkáját irányítja, összehangolja, és hogy azok, mármint a csoportok az utóbbi esztendőkben figyelemre méltó eredményeket értek el, akkor érthető, hogy a város, Magyarkanizsa, nagy jelentőséget tulajdonított az ünnepnek. (Sajnos, sem az írott sajtóban, sem az elektronikus médiákban nemigen érzékeltük az odafigyelés szándékát!)
Az Ozoray Árpád Magyar Művelődési Egyesület sokszínűségéhez tartozik az az ifjúsági színjátszó csoport is, amelyet Kralyevacski Eszter vezet, és amely, legalábbis remélem, a nagy múltú magyarkanizsai műkedvelő színjátszás továbbvivője, éltetője lesz/lehet! Ez a remény az elmúlt esztendőben fogalmazódott meg bennem, amikor a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók IX. magyarkanizsai találkozóján alkalmam volt látni a tehetséges fiatalok előadását. Az ifjúsági csoport Kralyevics Eszter Cserbenhagyott álmok című színpadi játékát mutatták be a szerző rendezésében. A produkció méltán érdemelte ki a zsűri elismerését, dicséretét.
Azt hiszem, hogy akkor, ott a Művészetek Házában joggal éreztem, érezhettem, hogy a magyarkanizsai műkedvelő színjátszás újra elindul, elindulhat azon az úton, amelyet, több mint 110 esztendővel ezelőtt, az elődök határoztak meg, és amelynek célja: a legmagasabbra törő műkedvelés volt.
Most, a szerény és bensőséges jubileum után, önkéntelenül is felvetődik bennem a kérdés: azok a reményt keltő elvárások, amelyek akkor fogalmazódtak meg bennem és amelyek a magyarkanizsai műkedvelő színjátszás megújhodását sejtették, megvalósultak-e? A Tisza-parti város műkedvelő színjátszása sok évi stagnálás után, folytatója, éltetője lesz-e annak a rendkívül gazdag és minden tekintetben tiszteletet érdemlő hagyománynak, amely a magyarkanizsai műkedvelő színjátszást jellemzi?
S ha már a hagyományokat említem, akkor arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez év decemberében lesz 110 esztendeje annak, hogy szervezetbe/társulatba tömörülve, hivatalos jóváhagyással megteremtődtek azok a feltételek, amelyek a magyarkanizsai műkedvelő színjátszók működését lehetővé tették, meghatározták és ami talán a legfontosabb volt: ,,engedélyezték!' 2005. december 19-én lesz ugyanis 110 éve annak, hogy a Magyar Királyi Belügyminisztérium hitelesítette az Ó-Kanizsai Műkedvelő Társulat alapszabályát, s ezzel jóváhagyta működését. A hitelesítés azonban nem ment zökkenőmentesen, hiszen a színjátszók már 1895. január 6-án megtartották alakuló gyűlésüket, sőt a jövendő tagsággal ismertették a leendő Műkedvelő Társaság alapszabályát is! Csaknem egy esztendő kellett tehát, hogy az ,,illetékesek' érdemben elbírálják a magyarkanizsai színjátszók beadványát.
A műkedvelő színjátszók ugyan már az 1895-ös esztendő előtti évtizedekben is hírt adtak magukról (a krónikások szerint ez különösen az 1835-ös és az 1848-as esztendőkre vonatkozik), de céltudatosabb szerveződésre csak az Ó-Kanizsai Műkedvelő Társaság létrehozásával került sor, 1895-ben! A Társulat már pontosan meghatározott alapszabályok szerint működött. Célja: ,,A társadalmi és művelődési hajlamot fejleszteni, a társadalmat élénkíteni, nemes szellemes élvezetekben részesíteni és magyaros szellemben, különösen pedig a lakossággal a színművészetet megkedveltetni.'
Száztíz esztendő fémjelzi tehát (a kilencvenes évek stagnálása ellenére) a magyarkanizsai műkedvelő színjátszást. Ha majd egyszer elkészül ennek a száztíz esztendőnek a monográfiája, meglátjuk, érzékeljük, hogy a színjátszó mozgalom milyen fontos, meghatározó szerepet töltött be Magyarkanizsán, sőt a Vajdaságban is!
A magyarkanizsai műkedvelő színjátszás már az indulásnál olyan rangot teremtett magának, amelyet követni, megtartani bizony nem volt könnyű. Szerencsére mindig szívós, a mozgalom iránt elkötelezett emberek kezébe került a színjátszók irányítása! Olyanok dolgoztak a színpad iránt érdeklődőkkel, akik számára küldetést jelentett ez a munka és akik mélységesen hittek a mozgalom közösségformáló, megtartó erejében!
Mivel a teljesség igényével lehetetlen sorra venni az elmúlt 110 esztendő történéseit, ezért csupán a második világháború utáni éveket említem. Pontosabban azt a több mint negyven esztendőt, amely híven tükrözte/tükrözi azokat az alapelveket, amelyeket a 110 évvel ezelőtt alakult Ó-Kanizsai Műkedvelő Társaság maga elé tűzött!
Amikor erről a korszakról, az 1958-ban megalakult Kanizsai Amatőrszínházról beszélek, mert arról van szó, akkor mindenekelőtt Koncz István (Weiss Zoltán) nevét kell megemlíteni. Ugyanis ő volt az, aki a Kanizsai Amatőrszínház több mint 40 esztendejének munkásságát, tevékenységét meghatározta, annak rangját megteremtette!
Hogy ki volt Koncz István (Wiss Zoltán), azt tudjuk, hiszen nagyon sokszor írtunk róla, foglalkoztunk munkásságával, mindazzal, amit a magyarkanizsai, de nyugodtan mondhatom, a vajdasági magyar műkedvelő színjátszásért tett. Most, vele kapcsolatban csak azokat a sorokat, mondatokat idézem, amelyek a Magyar Színházművészeti Lexikonban Koncz István (Weiss Zoltán) neve alatt találhatók: ,,A belgrádi Színművészeti Akadémia rendkívüli szakára járt. 1958-ban megalapította a Kanizsai Amatőrszínházat, amelynek azóta igazgatói, művészeti vezetője és rendezője. Kanizsán és más vajdasági városokban eddig mintegy 150 darabot rendezett. Több mint száz színművet fordított magyarra, vagy magyarról szerb nyelvre, valamint darabokat is írt, dramatizált. Több darab főszerepét játszotta. Az amatőrszínházak köztársasági és tartományi szemléin számos rendezői, színészi, díszlettervezői díjat kapott.' Ennyi! Szerepeit, nagyszerű alakításait már nem sorolom. Úgy érzem, hogy már az a tény, miszerint Konc István (Weiss Zoltán) neve ott szerepel a Magyar Színházművészeti Lexikonban, önmagáért beszél, mert azért ebben a mi színházi világunkban nem mindenkinek jut ki az a megtiszteltetés, hogy neve ott szerepeljen a Magyar Színházművészeti Lexikonban!
Amikor a magyarkanizsai műkedvelő színjátszásról beszélünk, akkor nem hallgathatjuk el azt a rendezvényt sem, amelynek ez a város adott otthont és amely három évtizeden keresztül nemcsak Magyarkanizsa, hanem a térség (főleg a Tiszatáj) színjátszó mozgalmában meghatározó szerepet töltött be. A Tiszai Ünnepi Játékokról van szó! Ez a rendezvény nemcsak mennyiségi mutatókkal dicsekedett, hanem egy olyan színvonallal is, amelyre méltán büszkék voltak a szervezők és persze mindazok, akik ott a sötét, zsúfolásig megtelt nézőtéren, estéről-estére őszinte lelkesedéssel, ragaszkodással köszöntötték a fellépő társulatokat! Kár, nagyon nagy kár, hogy a Tiszai Ünnepi Játékokat nem álmodjuk újra, hogy belenyugszunk abba, hogy az, egyszerűen már nincsen!?
S még valamit nem kellene elfelejteni, amikor a magyarkanizsai színjátszásról beszélünk. Ugyanis ez a város nem egy ma már ismert, kiváló művészemberrel ajándékozta meg színházművészetünket. Sorolom őket: Árok Ferenc, Nagy István, Ábrahám Irén, Korica Miklós, Bicskei István, Döbrei Dénes, Törteli László, hogy csak néhányukat említsem. S ezek mind a Kanizsai Amatőrszínházban léptek először a világot jelentő deszkákra, Koncz István (Weiss Zoltán) iskolájából kerültek a színészi pályára. S ezt azért nem szabadna elfelejteni, hiszen ez a tény is a Tisza-parti város színjátszásának rangjáról tanúskodik!
Írásom elején feltettem magamnak a kérdést, hogy azok a reményt keltő elvárások, amelyek magyarkanizsai műkedvelő színjátszás megújhodását sejtették és amelyek a város színjátszóinak az elmúlt esztendő áprilisában bemutatott előadása után fogalmazódtak meg bennem (a Magyarkanizsán megtartott Vajdasági Amatőr Színjátszók IX. találkozójáról, az ott látott produkcióról van szó), MEGVALÓSULTAK-E?! Sok évi stagnálás után az ott látott társulat folytatója, éltetője lesz-e annak a rendkívül gazdag hagyománynak, amely a magyarkanizsai színjátszást jellemzi?!
Az IGENT hangsúlyozó válasz egyelőre késik. Valahol, úgy látszik, elakadtak a dolgok. A reményt azonban nem szabad feladni és talán ez a jubileum ösztönzőleg hat majd a fiatalokra, hogy a tavaly megkezdett munkát folytassák!