Az újságíró-iskolákban az egyik legelső és legfontosabb dolog, melyet a tanulónak el kell sajátítania, az a hírérték meghatározása, vagyis hogy mitől számít egy-egy esemény hírnek, fontos hírnek. A hírértéket ezek alapján határozza meg az esemény aktualitása vagy meglepőereje, a témája, a résztvevők ismertsége, a kár vagy konfliktus mértéke, illetve a földrajzi közelség. Tehát ha történik valami, akkor az leginkább akkor lesz érdekes az emberek számára, ha közel van hozzájuk, sokakat érint, szerepel benne ismert vagy befolyásos ember, váratlanul és most történik, vagyis nagyon friss a dolog.

E mutatók alapján vált azonnal fontos hírré november 1-jén az újvidéki vasútállomáson történt tragédia. Hiszen itt történt a közelünkben, 14 ember halt meg, nem volt köztük ugyan ismert személy, de két kisgyerek igen, váratlanul következett be, és a híre azonnal elért mindenkit. Kevesebben haltak meg, mint a gázai övezetben nap mint nap, nem volt része egy ismert témának, a háborúnak, nem érintette a világ nagy részét, de a lelkünket nagyon is megérintette. Egyáltalán nem véletlen, hogy a tragédia utáni semmittevést látva utcára vonultak az emberek. Egyáltalán nem véletlen, hogy az illetékes miniszter felelősséget nem vállaló lemondási beszéde senkit nem nyugtatott meg. Egyáltalán nem véletlen, hogy dühösek az emberek, hiszen a gyászfolyamat második szakasza (a tagadás után) éppen a düh. Egyáltalán nem véletlen, hogy az emberek elveszítették azt a bizalmat, amelyet az országos közlekedésbe, építkezésbe, infrastruktúrába helyeztek. Nem véletlen, hogy akik annyira várták, hogy november 24-én elinduljon az Újvidék—Szabadka- és Belgrád—Szabadka-vonat, azok már nem annyira türelmetlenek, hiszen félnek vonatra szállni, vagy akár csak belépni akármelyik vasútállomás épületébe. Semmi sem véletlen. Az sem, hogy itt összevissza írok a véletlenről, keresem a szavakat és kerülgetem a témát.

A Szerb Haladó Párt elnöke, az ország miniszterelnöke, Miloš Vučević azt nyilatkozta, lesznek még lemondások, sorban minden felelőst számba vesznek, a köztársasági elnök szintén politikai és büntetőjogi felelősségről beszélt. Persze néhányan most lemondanak, másokat kirúgnak, azt viszont nagyon nehéz lesz bárkinek is bizonyítania, hogy pontosan ki vagy kik felelnek a 14 ember haláláért. Aki nem kért engedélyt? Aki lenyúlta a pénzeket? Aki építette? Aki tervezte? Aki kispórolta? Aki megterhelte? Aki megnyitotta? Erről a közvélemény már döntött, a végső ítéletet viszont a bíróságoknak kell meghozniuk.

Az ellenzék persze fejeket követel, név szerint Miloš Vučević kormányfő és Milan Đurić újvidéki polgármester lemondását. A különféle tiltakozásokon az egész kormány menesztéséről, sőt, Aleksandar Vučić köztársasági elnök leváltásáról is szó esett. Ahogy arról is, hogy nyilvánosságra kell hozni az újvidéki vasúti pályaudvar felújítására vonatkozó titkos(ított) dokumentumokat, és alapos ellenőrzésnek kell alávetni az utóbbi tíz évben végzett infrastrukturális projektumokat. Nem kétlem, hogy ez utóbbi megtörténik, az ősbizalom azonban elveszett.

Eddig bátran használtam a Sólymot, egy pillanatra sem futott át az agyamon, hogy baj történhet. Vártam a Szabadka és Újvidék közötti szakasz megnyitását, hogy a gyerekeimmel is utazhassak vonattal Belgrádba. Most viszont félek ettől. Félek mindentől. Leszakadó plafon, eresz, terasz, vakolat, tégla, beomló utak, hidak, felül-/aluljárók képe lebeg a szemem előtt. Az újvidéki tragédia valódi felelőseinek felkutatása és megbüntetése csak az alap lenne. Az az alap, amelyre újra fel kellene építeni a jól elvégzett munkába fektetett bizalmat. Hosszú és nehéz folyamat lesz.

Fotó: Kovács Ákos